Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Kisfia életéért küzd egy édesanya

2007. december 22., szombat, Riport

Három év alatt három műtét, s ki tudja, ha a negyedikre sor kerülne, az ötéves Robi szervezete és sok megpróbáltatáson átment édesanyja kibírná-e az újabb beavatkozást.

Ha Suciu Klára kisfia megmentéséért küzdő akaraterejét vesszük figyelembe, illetve sepsiszentgyörgyi és bukaresti onkológusok és sebészek hozzáállására alapozunk, akkor minden bizonnyal esélyük lenne, hogy a kisfiú állapota, ha nem is javul, ne rosszabbodjék, de ha az anya és gyermeke jelenlegi lakhatási lehetőségeit, anyagi helyzetét tekintjük, nem valószínű, hogy Róbert mindent megkaphat a gyógyulás érdekében. Az egykor négytagú család fele, édesanya és kisebbik fia a sepsiszentgyörgyi átmeneti szálláson reménykedik egy biztonságosabb jövőben, saját lakásban, melyben nem kell tartani a Robi legyengült immunrendszerét jelenleg folyamatosan kikezdő fertőzésektől, a szedett-vedett lakótársakkal közös konyha-, mosdó- és vécéhasználatból származó veszélyektől, és ami mindkettejük életében nagy fordulatot jelentene, az apánál nevelkedő nagyobb fiú is végre odaköltözhetne hozzájuk. Hogy a reményből lesz-e valóság, nem csak rajtuk múlik, sok feléjük nyújtott kézre lenne szükség ahhoz, hogy Klára és gyermekei egy födél alatt, békében és egészségben éljék mindennapjaikat.

Egyszerre kezdődött

minden rossz

Suciu Klára élete 2004 nyarán gyökeresen megváltozott. Akkor azt hitte, aligha lehet ennél rosszabb. És mégis, alig néhány hónap múlva érte a második, az előzőnél sokkal nagyobb csapás: kiderült, hogy kétéves és hét hónapos kisfiának agydaganata van.

— 2004 júniusában mi már külön voltunk, elmenekültem a két gyermekkel a férjemtől, és az anyás központban kaptam átmenetileg helyet a Csíki negyedben. Az apa mindig ivott, verekedett, a gyermekeket is bántalmazta, engem is sokat bántalmazott, sokat hajdászott. A Mező utcában laktunk, a férjem örökölte. Nem tudtam dolgozni, mert otthon a férfimunkából is ki kellett vennem a részemet, fejtem a teheneket, takarítottam az istállóban, és persze a házimunka és a két gyermek mellett nem vállalhattam munkát. A férjem ez idő alatt reggel felült a szekérre, és este hazajött. A tejpénzből, gyermeksegélyből éltünk. Igaz, hogy elmenekültünk, de pár nap múlva a gyermekekkel vissza akartam menni, kikergetett. Mindaddig az anyás központban maradtunk, amíg kezdődött a betegség. Ez idő alatt, mivel a személyzet vigyázott a gyermekekre, munkába álltam, hogy legyen, amiből eltartanom magunkat. Augusztusban beadtam a válási keresetet, de a betegség miatt abbamaradt, mert nem tudtam megjelenni a tárgyalásokon. Szóval, egyszerre kezdődött minden rossz.

Robi hároméves sem volt, amikor elkezdődtek a fejfájások, szédülés, hányás, beutalás a sepsiszentgyörgyi kórházba, majd kivizsgálás Csíkszeredában, felvételek az agyról Brassóban, és végül 2004. november 27-én a bukaresti Bagdasar Kórházban megtörtént az első beavatkozás: agytól ágyékig egy olyan csövet helyeztek el, amin keresztül történik a csapolás, ezáltal csökken a nyomás az agyban. Ez a kívülről nem látszó kellék három éve ott van, nem tudni, mikor vehető ki. Az igazi nagy műtétre, a 6x5 cm-es daganat eltávolítására és szövettani elemzésére a következő hónapban, vagyis decemberben került sor, ekkor derült ki, hogy rosszindulatú a folyamat, burjánzás is van az agyban.

Januárban már meg is kezdték a kemoterápiás kezelést a fővárosi Fundeni Kórházban, s amint betöltötte a három évet, a sugárkezelés is elindult. Robi mindkettőt nagyon rosszul bírta, véreredményei rosszak voltak, három hétig le kellett állni a citosztatikumokkal, a kezelés emiatt is húzódott, közben ellenőrzésre a Bagdasar Kórházba is vissza kellett költözni, de hazajönni nem lehetett. Ez így ment májusig, Klára és gyermeke hét hónapot töltött bukaresti kórházakban.

— Nagyon sok éjszakát nem aludtam, sokat sírtam. A nagy műtét során négy éjjelt és négy napot nem aludtam, egy széken ültem a gyermek mellett, később melléje fekhettem, egy ágyban aludtunk ketten. Ő kapott ellátást, hoztam gyümölcsöt a boltból, és vásároltam magamnak egy keveset. Nem volt rossz az ellátás, de csak ő kapott.

Az apa nem segít

Gondolnánk, hogy bármilyen rossz a viszony a két szülő között, a bajban csak lesz valami közös nevező, s ha másért nem, hát az életveszélyesen beteg gyermekért jelentkezik az apuka, meglátogatja fiát a kórházban, segíti őket anyagilag vagy bármilyen módon. Nem így történt.

— Oda nem jött soha, nem látogatott meg, bár a komám, aki az ő rokona, mondta, hogy jöjjön, beszéljen a professzorral, hozza el a fél disznót vagy az árát, de nem jött. Édesanyja meghalt, apósom második felesége pedig ugyanilyen hajóban evezett azelőtt, régen volt elég baja, és nem szólt bele. A műtét előtt segítettek a férjem rokonai és édesanyám, majd megkaptam a korábbi fizetésemet, később betegszabadságot kértem, és kaptam betegpénzt.

De nem csak ez fáj, hanem az is, hogy amíg hét hónapot a kórházban voltunk a kicsivel, addig a nagyobbik fiam az apjánál lakott, és úgy elidegenítette tőlem, hogy utána nem értettünk szót. 2005-ben velünk volt Bukarestben, elvittem ideggyógyászatra, mert problémái voltak, addig Robicit más anyára hagytam a Fundeni-ben, és megvettem neki a gyógyszereket is. Majd, amikor hazajöttünk, nyáron két hónapot itt lakott velünk Csongor is, ebben a lakásban, és innen kezdte az iskolát szeptemberben. Eltelt egypár nap, és az apuka elvitte az iskolából, s azt mondta, többet nem adja vissza. Én próbáltam vele többször beszélni, de az apuka nem engedte el, a gyermek sem akart jönni, mert az apja azt állította, hogy én elhagytam. Hát ez nem igaz, a kisebbikkel kellett a kórházban lennem hónapokig.

Most a tanácsnál alkalmaztak mint a gyermek gondozóját, mert első fokozatú fogyatékos kategóriába sorolták, ezért kapok 380 lejt. Ebből nehezen jövünk ki, kap még ő is segélyt, de segítettek ismerősök is, tulajdonképpen idegenek, szóval, nem rokonok. Még a szentgyörgyi onkológián keresztül is megismertem olyan embereket, akik segítettek. Ide, a helyi kórházba akkor jöttünk, amikor két kezelés között itthon voltunk, és valamiért kellett menni. Jó a kapcsolatom velük, ha gond van, fogadnak.

Robi kálváriája folytatódott

Két hónap kihagyás után folytatták a kemoterápiás kezelést 2005 júliusától következő év januárjáig, de nem kellett folyamatosan Bukarestben maradni, időnként hazajöhettek. Akkor már az átmeneti szálláson laktak a tanács által bebútorozott szobában, ahol jelenleg a személyes holmijukon és egy hűtőszekrényen kívül semmi nem a tulajdonuk. Ahhoz, hogy elférjenek az edények, a ruhanemű, a játékok, de még a helyi onkológiáról ajándékba kapott kerékpár is, a legnagyobb rend kell hogy legyen, mert a konyhában csak főzni lehet, étkezni a szobában kell, és a három ágy is nagy helyet foglal, Klára ugyanis három személyre kérte és kapta a szobát. Nagyobbik fia ágya üres, néha megkeresi az iskolában, szeretné magához hívni, de a fiú nem sokat beszél vele.

Az anyának joga lenne másik fiához is, mert időközben sikerült elválnia. Az első határozattal a gyermekeket megosztották, az anya ezt megfellebbezte, és nyert, ezt az apa óvta meg, de a brassói táblabíróságon elutasították. A tízéves Csongor mégsem lakik az édesanyjával.

— Elmentem a végrehajtóhoz, és ő tízmillió régi lejt kért, ennyit nincs, ahonnan elővennem, kölcsönt sem merek felvenni. Persze, nem is jó a kapcsolatom a nagyobbik fiammal, nem akarna ő ide jönni, pedig úgy hallom, hogy sokat dolgoztatja az apja. Időnként az iskolában meglátogatom, nem nagyon kedves velem, nem akar találkozni, a nyári vakáció óta eltávolodott. Hároméves korától már annyi mindent látott a családban, a sok verést, hogy az idegalapú betegsége is, lehet, ettől van. Az apja sokat dolgoztatta, meg is büntette, de hozzá is ütött.

A gyámügyesekhez nemrég valaki szóbeli jelentést tett, hogy az apja nem törődik vele, dolgoztatja, este későn az úton járnak. Megkérdezték, tudok-e róla. Tudok bizony, de hogyan hozhatnám el erőszakkal, ha ő nem akar jönni? Azt mondták az irodán, ha írásban is jelenti valaki a gyermek helyzetét, akkor elvehetik az apjától, de tőlem is, ha nem teszek meg mindent azért, hogy érvényesítsem a jogomat, mert nekem ítélték.

Újabb daganat

Tíz hónap telt el az utolsó kemoterápiás kezelés óta, és 2006 novemberében újabb diagnózis: Robi daganata visszanőtt. Nem akkora, mint az első, de ott van.

— Fejét abroncsok közé szorították, összecsavarozták, és sugárterápiával összehúzták, elszárították a daganatot, de nem tüntették el. Ezzel kell élnie, és ki tudja, még mi következik, azt senki nem mondta, hogy végleg kigyógyult. Sok ilyen esetet láttam Bukarestben, a műtétek után úgy tűnt, hogy a gyermekek jól érzik magukat, de azóta közülük sokan a temetőben vannak.

A lakástól is függ Robi élete

Az elmúlt három év alatt Robi és édesanyja többet volt kórházban, mint itthon. Immunrendszere legyengült, gyakran betegszik meg, szinte folyamatosan kell szednie antibiotikumot. Emiatt a kisfiú gyakran hiányzik az óvodából. Ehhez hozzájárul az is, hogy az otthonnak nevezett szobába olyan lépcsőházból lehet bejutni, melyben a rettenetes bűzt okozó emberi ürüléket kerülgeti az ember, és ha valakivel találkozik, inkább félrehúzódik, mint hogy kezet kelljen fogni vele. A Mikes Kelemen utcai átmeneti szálló tulajdonképpen egyetlen emeletet jelent egy lerobbant tömbházban, itt anyák laknak gyermekeikkel, a körülmények messze elütnek a többi szinttől, látszik a rendezettség, de hogy ki lakik a földszinten és a második emeleten, arról a már említett bűz és mocsok árulkodik. Nos, innen kellene Klárának gyermekével együtt elköltöznie.

— A lakás a legfontosabb, ebben lenne szükségünk segítségre. Ezért nyitottam bankszámlát, és a rákosegyesületen keresztül is lehet segíteni, aki oda utalja a pénzt a nevünkre, azt megkapjuk. Nem vágyom luxuslakásra, de hátha egy állami tömbházlakást megvehetnénk. A gyermek is minden este imádkozik, hogy elköltözhessünk, szerinte itt nagyon csúf és büdös. Soha nem mondok le a másik fiamról, ha lakásunk lenne, talán oda eljönne.

Miben reménykedik?

— Kezdetben nagyon nehéz volt feldolgozni, de a többi anyuka szerint muszáj volt elfogadni, mindenki ugyanabban a hajóban szenvedett, beszélgettünk ott a kórházban sokat egymás között. Reménykedni kell abban, hogy kigyógyul, jobban lesz. Az onkológián az orvosok is segítettek, biztattak, hogy jobb lesz idővel. A kezelőorvos Eugen Grubăr, a sebészorvos Alexandru Taşcu, a professzor Ciurea volt, és még sokan mások, asszisztensek is, orvosok is mellénk álltak.

Hála a jó Istennek, hogy ilyen állapotba kerültünk annyi minden után, mert bizony nagyon rosszul volt a gyermek a kezelések idején. A diagnózis szerint lehetne rosszabb is a helyzet, de most jól van. A műtét előtt volt olyan pillanat, amikor azt mondtam, hogy nincs tovább, de biztattak az orvosok. Hát most gyűjtöm az erőmet, hogy bírjam tovább is.

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye a koronavírus miatt elrendelt hatósági intézkedésekről?








eredmények
szavazatok száma 2359
szavazógép
2007-12-22: Emlékezet - Albert Levente:

Három karácsony

I.
1952 tele hóviharokkal, csikorgó hideggel sanyargatta a falu lakóit. A Román-dombon levő, kastélyszerű intézői lakban jól elfért a két család. Csak az udvar volt közös. A hátsó részen egy, a tanügyből kiebrudalt tanító felesége és két kisgyereke húzta meg magát. A nyakas ember nem hajlott a ,,jó szóra", semmi pénzért nem akart párttag lenni, és Szé­kelyföldről Máramarosba menni igazgató-tanítónak. Így hamarosan felmentették állásából, és koholt vádakkal (,,horthysta, fasiszta") mint a rendszer ellenségét, ,,concentrára" (politikai, nevelő munkatábor Romániában az 50-es években) vitték.
2007-12-22: Riport - Farcádi Botond:

Élet a váróteremben

Fakósárga, vidáman ide-oda szaladgáló, néha-néha vakkantó kiskutya köti le a sepsiszentgyörgyi vasútállomás várótermében álldogáló utasok figyelmét. A pincsi mintha kis derűt is becsempészne a teremben várakozók szívébe: szinte észrevétlenül beindul a társalgás, az addig egymás mellett közömbösen elnéző emberek egyszer csak beszélni kezdenek.