Az emlékek üzenetet hordoznak, generációkat kapcsolnak össze, és teljessé teszik történelmünket. E gondolatoktól vezérelve igyekszem feltárni mindazt, amit a régiektől hallottam.
A mi falunkban, Uzonban a legények nem kéreztették el a szülőktől a felnőtt lányt a bálba. Általános szokásként viszont az édesanya vagy a nagymama elkísérte a lányát vagy lányait, és tánc közben szemmel tartotta, figyelte őket. De csak addig, amíg a lánynak komoly udvarlója, vagyis jegyese került, mert az illető azután ügyelt a menyasszonyára.
Miután a színdarab befejeződött, a kultúrigazgató vagy a bál szervezője ismertette a bál menetét, bejelentve, hogy az első tánc a színdarabot előadóké. Ez mindig keringő volt, és soha mások nem járták, csak a szereplők. Utána táncolhatott mindenki kénye-kedve szerint. Előfordult az is, hogy egy-egy sértett legény kimuzsikáltatott egy lányt a bálból. Előzőleg megegyezett a zenészekkel a nótában, és az ajtó felé táncoltatta, majd hirtelen mozdulattal kipenderítette partnerét az ajtón. A lány ilyenkor szégyenében hazaszaladt. Általában akkor történt ilyen, ha a felkért lány visszautasította táncosát.
Valamikor a 20-as évektől tánciskola is működött Uzonban. Brassóból járt ki Junger Tibor táncoktató, akinek köszönhetően a fiatalság elsajátíthatta a divatos táncokat, de a táncetikett kifejlesztésében is jelentős szerepe volt. Egy-egy évad eredményeit bálos-táncos összejövetel koronázta meg, amelyen az ifjúság bemutatta mindazt, amit egy év alatt tanult. Uzonban – ahogy más vidékeken is – többnyire jobban szerettek táncolni a nők: alig várták, hogy valaki felkérje őket. Az a lány, akit nem nagyon táncoltattak, „petrezselymet árult”, de nem végig, mert unszolásra, biztatásra egy-egy szomszéd vagy rokon „meghordozta” őt is, az öregasszonyok erről is gondoskodtak a felvigyázás alatt. A férfiak között több volt a gyengébb táncos, szégyenlős, a botlábú. Ők csak a bál közepe táján kezdtek táncolni, ha félénkebben is, de megpróbáltak szórakozni. Mifelénk nagy illetlenség volt nőnek nővel vagy férfinak férfival táncolni, az ilyenekre azt mondták, hogy bolondok vagy részegek.
A vénemberek nemigen mentek a bálba, ők inkább a közeli kocsmába tértek be „innya” (inni). Öregemberek, öregasszonyok ritkán táncoltak, esetleg lakodalmakon, keresztelőkön, tehát zárt családi körben. Ha egy-egy idősebb férfi táncolt, azt elfogadták, sőt, tetszett is. Gidófalváról származó nagyanyám sokszor emlegette, hogy az ő fiatalkorában, az 1900-as évek elején, ha egy vénasszony táncolni kezdett, a fiatalok kinevették, és a következő rigmussal csúfolták:
Táncoltasd meg, hogy fingjék,
Állítsd meg, hogy peseljék!
Bálozások alkalmával a legények nem ittak, nem cigarettáztak, kimenni sem illett: megszólták azt a lányt, aki ha kell, ha nem, lófrált ki az udvarra kísérő nélkül. Csókolózás, ölbe ülés nagy illetlenség volt, nem is emlékszem ilyesmire.
Jöttek bálozni, táncolni más falvakból is, de csak legények, leányok soha. Főleg Lisznyóból és Szentivánlaborfalváról, Bikfalváról kevésbé. Az uzonfüzesi román fiúk is eljöttek már az én lánykoromban, de nem nagyon táncoltak, félénken álldogáltak a hátsó csempekályha mellett. Éjféltájban – az akkori zenészek tisztelettudó és tapintatos viselkedésére jellemző módon – nekik is eljátszottak egy-egy hórát, sîrbát, a perinicát (a zsebkendővel járt csókos táncot) pedig már nagy örömmel jártuk együtt mindannyian. Nem volt gyűlölködés, csúfolódás, mert az uzoni nép tudott viselkedni.
A bálok általában hajnalig tartottak. Úgy 4–5 óra felé a szervező bejelentette, hogy az utolsó tánc következik, vége a bálnak. Kényszeredetten bele kellett egyezni, de főleg akkor esett rosszul a hazamenetel, amikor nagyon sikeres volt az összejövetel.
A lányok hazakísérésének Uzonban nem volt semmilyen különleges szertartása, hagyománya. A legény odaszólt a leánynak, hogy „hazakísérhetlek-e?”, s igenlő válasz esetén karonfogva, szülőkkel együtt hazakísérte. A kapuban még váltottak egy-két szót, majd illedelmesen elbúcsúztak, mert kezdődött az állatok ellátása, a mindennapi munka.
Ambrus Anna
