2.A székely vértanúk

Wohlge­muth 1849. szeptember 18-i kiáltványa egyértelműen jelzi, tudatosan készül a leszámolásra. Idézem: „mindazok számadás alá vonassanak, és megérdemelt büntetésüket elvegyék, kik a felforgató pártnál működtek, nemkülönben azok a volt császári tisztek és hivatalnokok is, kik hűségesküjüket megszegve, a lázadókhoz csatlakoztak”.
Amint Kovács Endre Bemről összeállított nagy történelmi munkájában írja, a magyar szabadságharc leverése után „Erdély­ben újra örömünnepet ül a reakció. Lüders és a többi cári tábornok védelme alatt sorra visszatérnek az erdélyi városokba az osztrák császári reakció ügynökei, és kezdetét veszi a kíméletlen megtorlás. A Wohlge­muthok, a báró Salmenek és Şagunák lesznek ismét Nagyszeben urai.” A hatalmat ki­szolgálók, köztük az említett Franz Salmen szász comes és Andrei Şaguna ortodox püspök a legmagasabb kitüntetésben részesül. Rajtuk kívül csak néhány román népfelkelőt tüntetnek ki. E hónapokban zúdul rá Erdélyre is a „bresciai hiéna”, Julius Jakob von Haynau császári táborszernagy véreskezű tobzódása. 1849. augusztus 24-én keltezett levelében büszkén írja Schönhals altábornagynak: „Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyar­országon, ha kell, fejemmel szavatolok érte, mert gyökeresen irtom ki a gazt.”
Az Erdélyben bevezetett ostromállapot öt évig húzódik el. A „kötélkorszaknak” is nevezett időszakot Ludwig Wohlgemuth arra is felhasználja, hogy e távoli tartomány hagyományos intézményeit beolvassza a birodalomba. Új alapokra helyezi a bírósági intézményrendszert, bevezeti az osztrák büntető törvénykönyvet.
Erdélyben az osztrák uralom fenntartására megszervezik a korszerű csendőrséget, a kerületek szintjén létrehozzák a dragonyosok intézményét. Az erdélyi magyar arisztokrácia, élén a liberális beállítottságú Jósika Samuval, a tiltakozás eszközéül a politikai passzivitást választja. A hatóságok a legkeményebben a székelyek ellen lépnek fel. Eltávolítják őket a hivatalokból. Még a szászok támogatása is csak átmeneti jellegű, mert már 1851-ben javasolják Szászföld feldarabolását. Az osztrák reakciót 1848/49-ben kiszolgáló románság, melyet a magyar szabadságharc idején sikerült a magyarok ellen fordítani, nagyrészt az ígéretekkel marad. Wohlgemuth a románok egykori nemzeti mozgalmát megvetéssel kezeli. Az Avram Iancu és mások vezetése alatt álló csapatokat rablóbandának nevezi, és feloszlatja. A román többségű hívek ellenére az aradi és a temesvári püspökségek továbbra is a szerb püspökök vezetése alá tartoznak.
A kormányzói tisztségben Wohlgemuth altábornagyot 1851. április 29-én Carl Schwar­zen­berg herceg követi. Már 1852-ben hozzáfognak a besúgók hálózatára támaszkodó politikai rendőrség kiépítéséhez, amelynek figyelme még a külföldi könyvek behozatalára is kiterjed. A kémhálózat intenzíven működik, mert élvezi Bécs hathatós támogatását. Tevékenységük kiterjed egész Európára. A kémek az 1850-es évek elején mintegy négyezer beszámolót küldenek Bécsbe Bach belügyminiszternek, amelyek többsége a magyar emigráció tevékenységét mutatja be.
Bevezetik az új adórendszert, az egyenes és a fogyasztási adókat. Hozzáfognak a tartomány korszerűsítéséhez. A Partiumot Erdéllyel együtt önállósítják, három román, két magyar és egy szász körzetre osztják, amelyek élén egy-egy katonai parancsnok áll. 1854-ben újabb közigazgatási átszervezésre kerül sor, ez alkalommal a tartományt tíz kerületre tagolják, megszüntetik a szász önkormányzatot.

Reménykedés
Erdélyben az abszolutizmus bevezetése növeli az általános elégedetlenséget. A magyar emigráció vezetőjének, Kossuthnak a népszerűsége egyre nagyobb. Az ekkor keresztelt székely fiúk többségének a Lajos (Kossuth után) és a József (Bem után) nevet adják. A szabadságharc vérbe fojtása után a magyarság nem tudja elfogadni az új helyzetet. A nép reménykedik az angol, a francia segítségben, és vár­ja, hogy a se­regek élén megjelenik Kossuth és Bem. Egyre többen hisz­nek egy új szabadságharc kitörésében. A tévhitek eredménye az egyre nagyobb mértékű optimizmus, és egyre többen sodródnak a titkos összeesküvések útjára. Sokan úgy gondolják, hogy a fokozott osztrák elnyomás miatt bármikor kirobbanthat az erdélyiek felkelése. Egy korabeli feljegyzés szerint a nép munka közben „hosszú időn át földre tartotta fülét, hogy annál tisztábban kivehesse az ágyú hangját, mert hitte szentül, hogy Kossuth külső segítséggel vissza fog térni”. Szé­kely Gergely negyvennyolcas főhadnagy visszaemlékezésében írja, hogy 1850 tavaszán egy alkalommal, amikor délnyugati irány­ból mennydörgésszerű „rázkódtatás” hallat­szott, na­gyon sokan arra gondoltak, „hogy menekültjeink karhatalom segítségével csatároznak a ha­társzéleinket képező havasokban. Sőt, népünk műveltebb része is azt beszélte, hogy Kossuth a Dardanellákat (!) hozza segítségünkre”.
1850 tavaszán nemcsak a magyarság vezetői, de más népek emigránsai is – köztük a havasalföldi Nicolae Bălcescu, Ion Ghica is – bizakodnak, úgy vélik, hogy – az osztrákellenes hangulat miatt – a két román vajdaságban a felkelés elkerülhetetlen. A románokkal való együttműködés gondolata Erdélyben is felmerül. Csendőri jelentés szerint a bécsi udvar­ban megcsalatkozott, Topánfalván tartózkodó Avram Iancu osztrákellenes kijelentéseket tesz. Egyik ilyen: a „Székelyföld is él még, s a székelyekkel az ember Európát meghódíthatja.” Nem véletlenül jegyzi le a Marosvásárhelyen, a Postaréten 1854. március 10-én kivégzett Török János a halála előtti napokban, hogy „ügyünk nem egy ember s nem is egy nemzet ügye, hanem egész honunknak, sőt, több: a rabiga alatt görbedő népeknek és nemzeteknek szent ügye”.

Alaptalan derűlátás
A megtévesztő hírek, értesülések alapján alakult ki az a később tévesnek bizonyult felfogás, hogy sikerre vihető egy új magyar szabadságharc. Az alaptalan hírekre épülő Makk-féle titkos mozgalom, szervezkedés vezetői is úgy gondolják, hogy a történelmi helyzet megfelelő. A téves tájékoztatásra, a valóságtól való elrugaszkodásra, az álmodozásra kitűnő példa az a beszámoló, amelyet 1850. május 13-án Gradowicz lengyel ügynök küld Párizsba. Eszerint: „amikor Poujade konzul az Ojtozi-szoroson át Erdélybe látogatott, a székelyek megtudván, hogy a vendég francia, több ezer főnyi küldöttséggel mentek elébe”, kijelentve neki, hogy készek fegyvert fogni. Nem kell csodálkozni azon, hogy az ehhez hasonló, teljesen légből kapott értesülések megtévesztik, félrevezetik az emigráció vezetőit. Kossuth 1851 tavaszán annyira biztos a ke­let-európai for­radalom kitörésé­ben, hogy Giu­seppe Maz­zi­ninek eljuttatja azt a kiáltványát, amelyet a hamarosan bekövetkező magyar szabadság­harc kitörésének pillanatában kellene felolvasni az olasz földön állomásozó, az osztrák hadseregbe kényszerrel besorozott magyar katonák előtt. Úgy gondolja, hogy szükség esetén számíthat a mintegy harminc-negyvenezer magyar katona átállására. Az illúzió ilyen magas foka még Mazzinit is csodálkozásra készteti. Válasz­levelében megjegyzi, hogy a lehetőségeket nem szabad eltúlozni. Az a véleménye, hogy bár hasznos a lelkesedés, de ártalmas, ha a derűlátásnak nincs alapja.
Nemcsak az emigráció vezetői hisznek az összeurópai szabadságharc lehetőségében, de az osztrák hatóságok is komolyan tartanak egy újabb magyar szabadságharc fellángolásától. E vízió kialakulásához járul hozzá az általuk működtetett kémhálózat, amely túlzó jelentésekben ecseteli a magyar veszélyt. Ennek következménye, hogy Bécs továbbra is nagyszámú haderőt tart Erdélyben. Ide helyezik át a Savoyai Jenő herceg nevét viselő ötös számú dragonyosokat, a Ferenc József néven ismert dzsidásokat, a Bervaldo tüzérezred ütegeit, a Magyarországon működő vártüzér zászlóalj egyik századát, a nyolcas számú csendőrezred teljes állományát. Rajtuk kívül még Erdélyben állomásozik a huszonnégyes Párma stájerországi, a negyvenegyes Siv­kovich bukovinai, a negyvenhatos Jellačic, az ötvenegyes Károly Ferdinánd és az ötvenötös Bianchi galíciai gyalogezred. E hatalmas létszámú katonaság erdélyi jelenléte egyértelműen mutatja, hogy alaptalanok azok a remények, amelyek Erdélyt az új szabadságharc kirobbantására ideális helynek tartják.

Az emigráció, a nemzetközi összefogás
Az 1848/49 utáni európai emigrációk vezetői többször tesznek kísérletet az összefogásra. Ion Ghica például lengyel közvetítéssel a törökországi Brusszában tartózkodó  Kossuthoz fordul. A tárgyalások a román emigrációval Párizsban is folytatódnak. Klap­ka György, Teleki László, Nicolae Băl­cescu és mások a Dunai Egyesült Államok megteremtésén gondolkodnak. E tárgyalások azonban nem vezetnek eredményhez. A magyar emigráció az olaszokkal is kapcsolatba lép. A Mazzini által Londonban alapított Európai Demokratikus Központi Bizott­ság 1850 augusztusában kéri fel Kossuthot az együttműködésre. Mazzini úgy gondolja, hogy Budát, Pestet, Milánót és Rómát Bécsben kell felszabadítani. Tervezgeti egy magyar és román, egy magyar és délszláv összefogás, szövetség megteremtését. Kossuth 1851. március 19-én keltezett válaszlevelében a magyar és olasz együttműködés gondolatát kiegészíti a lengyel és a horvát együttműködés eszméjével. Kossuth 1851 tavaszán készíti el kütahyai alkotmánytervezetét, amelyben széles körű de­centralizációval tenné lehetővé a különböző nemzetiségek önrendelkezését. Kossuth 1851 őszén személyesen találkozik Mazzinivel.
Időközben a nemzetközi helyzet megváltozott, mivel Franciaországban államcsínnyel Napóleon herceg III. Napóleon néven francia császárrá kiáltja ki magát. A lehetőségek már nem kedveznek egy európai kiterjedésű szabadságharcnak. Kossuth azonban amerikai sikeres körútja után derűlátó. Hozzá hasonlóan vélekedik Mazzini is, aki azt írja, hogy nyugtalanságra nincs ok, mert magyar és olasz kezdeményezésre sor kerül az európai felszabadító háborúra.

Az ellenállás eszméje
A világosi fegyverletétel – 1849. augusztus 13. – után Gáll Sándor és Kemény Farkas ezredes csapatai maradványaival a Szatmár vidékén húzódó hatalmas mocsárvilágban táborozik. Úgy tervezik, hogy összegyűjtik a bujkáló katonákat, és kapcsolatba lépnek az elégedetlen románokkal meg az emigrációval. A hatalom azonban értesül szándékaikról. Braun­hof altábornagy és Urbán ezredes felszólítja Aczél Jánost, Arad megye vezetőjét a bujdosók és az emigránsok közti kapcsolat megakadályozására. Miután lehetetlenné vált a Szat­már vidéki csapatok fegyverben tartása, hamarosan Török­országba menekülnek. Károlyi Dénes szerint az „ellenállás eszméjét ők vetették fel”.
A magyar emigráció komolyan bízik az erdélyi katonai felkelésben, ennek irányítására, szervezésére Makk József ezredest kérik fel. Igazolható tény, hogy a volt honvédek, honvédtisztek valóban reménykedtek a külföldi segítségben. Sepsiszentgyörgyön és más városokban, településekben titkon gyűléseznek, latolgatják a lehetőségeket. Ezért jelentik fel a sepsiszentgyörgyi Gyárfás József honvéd hadnagyot is. Azzal vádolják, hogy „többféle emberek” járják a házát, köztük „forradalmi érzetűek is, kik egy történhető forradalomról” ábrándoznak. Hozzá hasonló váddal illetik a sepsiszentgyörgyi volt huszárt, Császár Károlyt is. Az állítják róla, hogy olyan személyekkel tart kapcsolatot, akik „egy jövő forradalomra” áhítoznak.

(folytatjuk)