A székelyek eredetéről és megtelepedéséről

2008. január 5., szombat, Múltidéző
Az osztrák—magyar kiegyezés jogi keretei és Erdély

A Magyarország és Erdély újraegyesítésének ügyét szabályozó 1868. évi 43. törvénycikk paragrafusai a törvényhozásról és a közigazgatásról is szólnak: kinyilvánítják, hogy a magyar országgyűlés és a király közösen gyakorolja Erdélyt illetően is a törvényhozás jogát, a kormányzat pedig a magyar felelős minisztériumra tartozik. Erdély a magyar országgyűlésbe 75 képviselőt küldhet.

Ezzel a törvénnyel egy időben az uralkodó 1868. december 6-án szentesítette a nemzetiségi törvényt, amely szerint: ,,Magyarország összes honpolgárai (…) politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, amelynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja." A nemzetiségi törvénynek ez a szakasza sok vihart kavart, és a nemzetiségi kérdés kiéleződésének egyik forrásává vált, mert az egy ország — egy politikai nemzet francia mintára kinyilvánított elvtől a nemzetiségek (románok, szászok, szlovákok, szerbek) politikai különállásuk szabadságát féltették. E törvény a magyart államnyelvnek mondta ki.

Tény, hogy az 1868-as nemzetiségi törvény — ,,a haza bölcse"-ként emlegetett Deák Ferenc liberális elveit figyelembe véve — a nem magyar nemzetiségűeknek a kor viszonyaihoz mérten komoly közösségi szabadságjogokat biztosított. A megyékben, ha a közgyűlés egyötöde kívánta, bármely ott élő nép nyelvén is lehetett jegyzőkönyvet vezetni. Egyéni kérvényeket az állampolgárok bármely nyelven benyújthattak. A 23. paragrafus világosan kimondta: ,,Az ország minden polgára saját községéhez, egyházi hatóságához beadványait anyanyelvén nyújthatja be." Egyházi és oktatási ügyeiket a nemzetiségek saját nyelvükön maguk intézhették. A törvény lehetővé tette a községeknek, egyházaknak és egyházközségeknek iskolák felállítását, ami tulajdonképpen kulturális autonómiát jelentett.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a kiegyezés korában elfogadott törvények erőteljesen védelmezték az állampolgárok egyéni szabadságjogait. Ilyen volt pl. az egyén biztonsága, a tartózkodási és költözködési szabadság, a levéltitok védelme. A törvények szavatolták az egyén számára, hogy az ország bármely részén, bármely községben megtelepedhessen. A kiegyezés korában egyéni szabadságjogokat korlátozó intézkedések — az első világháború idejét kivéve — nem fordultak elő. Az egyéni szabadságot a román és más nem magyar nemzetiségű állampolgárok éppúgy élvezték, mint a magyarok. A kiegyezés idején egyének és jogi személyek, bármely nemzethez vagy nemzetiséghez tartoztak, vagyont szerezhettek, és azzal szabadon rendelkezhettek. Kisajátítás csak kivételesen fordult elő, és akkor is csak közérdekből (pl. vasútépítés). A tulajdont számos törvény védte. Az állampolgároknak — függetlenül nemzetiségüktől — joguk volt a hivatalviselésre.

Az elfogadott törvények a polgári korszakban kétségkívül megfelelő jogi keretet biztosítottak Erdély anyagi és szellemi kultúrájának, civilizációjának fejlődéséhez, s hozzájárultak a belső stabilitás kialakításához, legalábbis a századfordulóig. Az is bizonyos azonban, hogy a megalkotott jogi kereteket a rendszer nem tudta az időközben történt változásokhoz igazítani, s emiatt a kettős monarchia történelmi rendszerét a kortársak okkal tartották és érezték merevnek.

Ehhez a merevséghez az uralkodó Ferenc József (1849—1916) személye nem kis mértékben járult hozzá. Ferenc József elfogadta ugyan az alkotmányos kormányzás alapelvét, de sohasem mondott le patriarchális hajlamairól, a Monarchia mintegy tizennyolc nemzetének és nemzetiségének ,,atyja" kívánt volna lenni, még akkor is, amikor a birodalom egyes népei már a Monarchia országhatárain kívül keresték boldogulásukat.

Ferenc József érzelmileg az osztrák németséghez állt közel, de képes volt arra, hogy tompítsa, sőt, a magyarság egy részével, köztük az erdélyiekkel is feledtesse 1849 keserveit, nem utolsósorban azért, mert felesége, Erzsébet királyné nem rejtette véka alá a magyarság iránti rokonszenvét.

A Székelyföld helyzete

Az unió végrehajtása során fokozatosan megváltozott Erdély öröklött közigazgatási rendszere. 1876-ban megszüntették a szász és a székely székeket és az ún. vidékeket, összevontak néhány megyét, s egész Erdély területén általánossá tették a megyei szervezetet. Ennek következtében Erdélyben tizenöt megyét alakítottak: Alsó-Fehér, Beszterce-Naszód, Brassó, Csík, Fogaras, Há­romszék, Hunyad, Kolozs, Kis-Küküllő, Maros-Torda, Nagy-Küküllő, Szeben, Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos és Udvarhely megyét. Az 1876-os rendezés során jött létre Szilágy megye a korábbi Közép-Szolnok és Kraszna megye összevonása által. Az 1876-os megyésítés egyes korábbi székely székek összetételét módosította. Háromszék megyéhez került a régi Felső-Fehér megye néhány települése, székhelye Sepsiszentgyörgy; a régi Marosszék Maros-Torda megye része lett, székhelye Marosvásárhely; Aranyosszék egyesült a régi Torda megye alsó kerületével, s együtt képezte Torda-Aranyos megyét, amelynek székhelye Torda volt. Csík megyét, a régi Csíkszéket Csík-, Gyergyó- és Kászonszék alkotta Csíkszereda székhellyel.

A városhálózat is módosult. Azok a kisvárosok, amelyek nem tudtak megfelelni a város kritériumainak, s a városi státus fenntartását anyagilag sem voltak képesek biztosítani, nagyközséggé alakultak át. Ilyen rangvesztés érte például a Székelyföldön az eddigi olyan városokat, mint Illyefalva, Bereck, Oláhfalu. Ez történt a mezővárosok többségével is. A korábbi nemes város, taxás város, mezőváros kategóriák eltűntek. Marosvásárhely törvényhatósági rangot kapott. Rendezett tanácsú város lett Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Székelyudvarhely. A székelyföldi közigazgatás ezentúl teljesen az egyesített magyarországi rendszer szerint működött.

A vármegye hatáskörét az 1870/42. törvénycikk, majd az 1886/21. törvénycikk szabályozta: 1. saját belső ügyeiben önállóan intézkedik; 2. közvetíti az állami közigazgatást, 3. politikai ügyekkel is foglalkozhat, vagyis a régi vármegyei rendszerből továbbra is fennmaradt egy eléggé széles körű hatalomforrás, különösen a politizálás ismételt legitimizálása által. A politizálás viszont néha elvonta a figyelmet a közigazgatási teendőkről. A vármegye legfőbb testületi szerve a törvényhatósági bizottság volt. Tagjainak felét választották, felét pedig a virilizmus szerint kinevezték a legtöbb adót fizető polgárokból. A vármegye másik szerve a közigazgatási bizottság volt, amelynek élén a főispán állt. A főispán a kormány megbízottjaként ellátta az önkormányzatok testületeinek elnöki tisztét. A vármegyét tulajdonképpen az alispán vezette a főjegyző és a tiszti főügyész segítségével. A vármegye járásokra oszlott; a járás élére a kinevezett főszolgabíró került. A város polgármestert választott, elnökletével működött a városi tanács. A kiegyezés után a főispán hatásköre kiterjedt a törvényhatósági jogú városokra is.

Az 1871. és 1886. évi vonatkozó törvények háromféle községet ismertek: 1. kisközség, 2. nagyközség, 3. rendezett tanácsú város. A község hatósága egyaránt vonatkozott a községben lakó személyekre és községi vagyonra. A község önigazgatási szerve a képviselő-testület, valamint a mellette működő községi elöljáróság volt. A kis- és nagyközségekben továbbra is a bíró és a jegyző intézte a közügyeket.

A dualizmus kori közigazgatás és a bírói szervezet működése, amellyel helyszűke miatt nem foglalkozhatunk, általában szakszerű és eléggé gördülékeny volt. Nagyobb zökkenőket csak a képviselő-választások idején jegyeztek fel, amikor a korteskedés behatolt a vármegyeházakba és a községházakba is.

A közigazgatás átszervezésével Erdély s benne a Székelyföld betagolódott a kiegyezés kori Magyarország politikai rendszerébe, amely alapjában véve liberális volt, következésképpen az állam egyre kevésbé avatkozott be a gazdaság és társadalom szerkezetének alakulásába. Ebben a rendszerben maguknak az egyéneknek kellett gondoskodniuk saját jövőjükről, és felépíteniük polgári jellegű közösségüket az egyre erősödő kapitalista gazdasági viszonyok között.

Ez az új helyzet különösen sok problémát vetett fel a székely társadalomban: először is meg kellett küzdeni a gazdaság fejletlenségéből adódó gondokkal, s a Székelyföldön is fel kellett gyorsítani a korszerűsödést elősegítő folyamatokat. Ehhez a feladathoz remélt segítséget a székelység az államtól, annál inkább, mivel sikerült a magyar nemzetnek megszabadulnia a Habsburg-hatalom másfél százados közvetlen gyámkodásától, amely fékezte Erdély s a Székelyföld modernizációját. A Csíkban és Háromszéken 1762—64-ben bevezetett határőr katonai rendszer, a súlyos adóztatás Marosszéken és Udvarhelyszéken, valamint Aranyosszéken a gazdaság korszerűsítésének fő akadályozója volt. Ugyanakkor a Habsburg-hatalom térfoglalásával a Székelyföldön is elterjedt ún. második jobbágyság a társadalom polgári átalakításának képezte fő akadályát.

A fent elmondottak nem jelentik azt, hogy a Habsburg-korszak ne járult volna hozzá például a közoktatás és az egészségügy bizonyos fokú előrehaladásához, ami azonban nem volt elégséges ahhoz, hogy elindítsa a gazdaságban és a társadalomban a nyugati fejlett országokban már megvalósult modernizációt. Az 1849-ben kezdődött önkényuralom még a meglévő szerény eredményeket is igyekezett megsemmisíteni.

Nagy kérdés volt az, hogy ilyen előzmények után a magára maradt székely társadalom képes lesz-e önerőből elindulni a polgárosodás útján. Tény azonban, hogy a változások elindultak, de ezek belső nehézségekkel is szembetalálták magukat. A legátfogóbb változást a gyors népességnövekedés jelentette.

Népesedési folyamatok a Székelyföldön

Az 1869-es statisztikai adatok szerint a Székelyföld népessége 504 250 fő volt, 1900-ban 581 536, 1910-ben 637 662. A növekedés 133 412 fő. A szaporodás 1869—1880 közt volt a legalacsonyabb, a legmagasabb pedig 1900—1910 között. Az első időszakban az 1873—74. évi kolerajárvány apasztotta a népességet; a 20. század elején viszont a gyermekhalandóság csökkenése járult hozzá jelentős mértékben a népesség tényleges szaporodásához.

Az 1880-as népszámlálás 500 736 lakost tüntetett fel, tehát kevesebbet, mint az egy évtizeddel korábbi számlálás. Ezután azonban a népszaporulat üteme felgyorsult, s 1910-ben a székely megyék lakosságának száma elérte a 637 662 főt, ami nagyon magas népszaporulatot jelent. Vagyis táblázatunk szerint a Székelyföld lakossága 1869-től 1910-ig 133 412 fővel növekedett.

A székely városok lakossága tehát 1869 és 1910 között összesen 26 551 fővel, azaz 76,35 százalékkal gyarapodott. Ha a gyarapodás ütemét is megvizsgáljuk, kiderül, hogy a népesedés 1869—1880 között volt a legkisebb, mintegy 5 százalék, viszont 1900—1910 között a legnagyobb: 28—29 százalék. Az első időszakban zajlott le a már említett kolerajárvány, viszont az 1900—1910-es évtizedben a járványos betegségek elleni sikeres védekezés, valamint a gazdaság ütemes fejlődése előidézte a magas szaporodási arányt. Külön kell szólnunk Kézdivásárhely helyzetéről, mert ebben a városban 1880 és 1890 között a lakosság 483 fővel csökkent, amelynek az Osztrák—Magyar Monarchia és Románia között kitört vámháború volt az oka. Ennek következtében számos kisiparos elhagyta a Székelyföldet, közülük sokan áttelepültek Romániába.

Az előbb ismertetett statisztikai adatokból megállapíthatjuk, hogy a Székelyföldnek mindössze 10—11 százaléka volt városi lakos, tehát a kiegyezés korának a korábbi korszakokhoz viszonyítva kétségkívül kedvezőbb gazdasági viszonyai sem tudták kiegyenlíteni a székelyföldi városodásban tapasztalható lemaradást. Következésképpen a lakosságnak majdnem kilenctizede falun élt.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Hol tervez nyaralni idén?









eredmények
szavazatok száma 1233
szavazógép
2008-01-05: Magazin - x:

Kérdéses az Aranyglóbusz-gála

Hollywoodi írók sztrájkja miatt meghiúsulni látszik a tavaly még húszmillió nézőt a tévé képernyője elé ültető Aranyglóbusz-gálaest.
2008-01-05: Riport - Farcádi Botond:

A test urai (Az M Stúdió mozgásszínházi műhely múltja és jelene)

Heten. Mint a törpék. Akik mindennap elmennek a bányába, szorgalmasan dolgoznak, és csöndes egyetértésben Hófehérkére, az újra, a csodálatosra várnak. Avagy heten. Mint az M Stúdió társulata. Akik mindennap elmennek, próbálnak és játszanak, hajmeresztő mutatványokat préselnek ki magukból, testükkel, mozgással adnak át és visznek színpadra mélyről fakadó emberi érzelmeket, indulatokat, és csendes egyetértésben megvalósítják az újat, a csodálatosat, a művészetet.