A Magyarország és Erdély újraegyesítésének ügyét szabályozó 1868. évi 43. törvénycikk paragrafusai a törvényhozásról és a közigazgatásról is szólnak: kinyilvánítják, hogy a magyar országgyűlés és a király közösen gyakorolja Erdélyt illetően is a törvényhozás jogát, a kormányzat pedig a magyar felelős minisztériumra tartozik. Erdély a magyar országgyűlésbe 75 képviselőt küldhet.
Ezzel a törvénnyel egy időben az uralkodó 1868. december 6-án szentesítette a nemzetiségi törvényt, amely szerint: ,,Magyarország összes honpolgárai (…) politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, amelynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja." A nemzetiségi törvénynek ez a szakasza sok vihart kavart, és a nemzetiségi kérdés kiéleződésének egyik forrásává vált, mert az egy ország — egy politikai nemzet francia mintára kinyilvánított elvtől a nemzetiségek (románok, szászok, szlovákok, szerbek) politikai különállásuk szabadságát féltették. E törvény a magyart államnyelvnek mondta ki.
Tény, hogy az 1868-as nemzetiségi törvény — ,,a haza bölcse"-ként emlegetett Deák Ferenc liberális elveit figyelembe véve — a nem magyar nemzetiségűeknek a kor viszonyaihoz mérten komoly közösségi szabadságjogokat biztosított. A megyékben, ha a közgyűlés egyötöde kívánta, bármely ott élő nép nyelvén is lehetett jegyzőkönyvet vezetni. Egyéni kérvényeket az állampolgárok bármely nyelven benyújthattak. A 23. paragrafus világosan kimondta: ,,Az ország minden polgára saját községéhez, egyházi hatóságához beadványait anyanyelvén nyújthatja be." Egyházi és oktatási ügyeiket a nemzetiségek saját nyelvükön maguk intézhették. A törvény lehetővé tette a községeknek, egyházaknak és egyházközségeknek iskolák felállítását, ami tulajdonképpen kulturális autonómiát jelentett.
Hangsúlyoznunk kell, hogy a kiegyezés korában elfogadott törvények erőteljesen védelmezték az állampolgárok egyéni szabadságjogait. Ilyen volt pl. az egyén biztonsága, a tartózkodási és költözködési szabadság, a levéltitok védelme. A törvények szavatolták az egyén számára, hogy az ország bármely részén, bármely községben megtelepedhessen. A kiegyezés korában egyéni szabadságjogokat korlátozó intézkedések — az első világháború idejét kivéve — nem fordultak elő. Az egyéni szabadságot a román és más nem magyar nemzetiségű állampolgárok éppúgy élvezték, mint a magyarok. A kiegyezés idején egyének és jogi személyek, bármely nemzethez vagy nemzetiséghez tartoztak, vagyont szerezhettek, és azzal szabadon rendelkezhettek. Kisajátítás csak kivételesen fordult elő, és akkor is csak közérdekből (pl. vasútépítés). A tulajdont számos törvény védte. Az állampolgároknak — függetlenül nemzetiségüktől — joguk volt a hivatalviselésre.
Az elfogadott törvények a polgári korszakban kétségkívül megfelelő jogi keretet biztosítottak Erdély anyagi és szellemi kultúrájának, civilizációjának fejlődéséhez, s hozzájárultak a belső stabilitás kialakításához, legalábbis a századfordulóig. Az is bizonyos azonban, hogy a megalkotott jogi kereteket a rendszer nem tudta az időközben történt változásokhoz igazítani, s emiatt a kettős monarchia történelmi rendszerét a kortársak okkal tartották és érezték merevnek.
Ehhez a merevséghez az uralkodó Ferenc József (1849—1916) személye nem kis mértékben járult hozzá. Ferenc József elfogadta ugyan az alkotmányos kormányzás alapelvét, de sohasem mondott le patriarchális hajlamairól, a Monarchia mintegy tizennyolc nemzetének és nemzetiségének ,,atyja" kívánt volna lenni, még akkor is, amikor a birodalom egyes népei már a Monarchia országhatárain kívül keresték boldogulásukat.
Ferenc József érzelmileg az osztrák németséghez állt közel, de képes volt arra, hogy tompítsa, sőt, a magyarság egy részével, köztük az erdélyiekkel is feledtesse 1849 keserveit, nem utolsósorban azért, mert felesége, Erzsébet királyné nem rejtette véka alá a magyarság iránti rokonszenvét.
A Székelyföld helyzete
Az unió végrehajtása során fokozatosan megváltozott Erdély öröklött közigazgatási rendszere. 1876-ban megszüntették a szász és a székely székeket és az ún. vidékeket, összevontak néhány megyét, s egész Erdély területén általánossá tették a megyei szervezetet. Ennek következtében Erdélyben tizenöt megyét alakítottak: Alsó-Fehér, Beszterce-Naszód, Brassó, Csík, Fogaras, Háromszék, Hunyad, Kolozs, Kis-Küküllő, Maros-Torda, Nagy-Küküllő, Szeben, Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos és Udvarhely megyét. Az 1876-os rendezés során jött létre Szilágy megye a korábbi Közép-Szolnok és Kraszna megye összevonása által. Az 1876-os megyésítés egyes korábbi székely székek összetételét módosította. Háromszék megyéhez került a régi Felső-Fehér megye néhány települése, székhelye Sepsiszentgyörgy; a régi Marosszék Maros-Torda megye része lett, székhelye Marosvásárhely; Aranyosszék egyesült a régi Torda megye alsó kerületével, s együtt képezte Torda-Aranyos megyét, amelynek székhelye Torda volt. Csík megyét, a régi Csíkszéket Csík-, Gyergyó- és Kászonszék alkotta Csíkszereda székhellyel.
A városhálózat is módosult. Azok a kisvárosok, amelyek nem tudtak megfelelni a város kritériumainak, s a városi státus fenntartását anyagilag sem voltak képesek biztosítani, nagyközséggé alakultak át. Ilyen rangvesztés érte például a Székelyföldön az eddigi olyan városokat, mint Illyefalva, Bereck, Oláhfalu. Ez történt a mezővárosok többségével is. A korábbi nemes város, taxás város, mezőváros kategóriák eltűntek. Marosvásárhely törvényhatósági rangot kapott. Rendezett tanácsú város lett Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Székelyudvarhely. A székelyföldi közigazgatás ezentúl teljesen az egyesített magyarországi rendszer szerint működött.
A vármegye hatáskörét az 1870/42. törvénycikk, majd az 1886/21. törvénycikk szabályozta: 1. saját belső ügyeiben önállóan intézkedik; 2. közvetíti az állami közigazgatást, 3. politikai ügyekkel is foglalkozhat, vagyis a régi vármegyei rendszerből továbbra is fennmaradt egy eléggé széles körű hatalomforrás, különösen a politizálás ismételt legitimizálása által. A politizálás viszont néha elvonta a figyelmet a közigazgatási teendőkről. A vármegye legfőbb testületi szerve a törvényhatósági bizottság volt. Tagjainak felét választották, felét pedig a virilizmus szerint kinevezték a legtöbb adót fizető polgárokból. A vármegye másik szerve a közigazgatási bizottság volt, amelynek élén a főispán állt. A főispán a kormány megbízottjaként ellátta az önkormányzatok testületeinek elnöki tisztét. A vármegyét tulajdonképpen az alispán vezette a főjegyző és a tiszti főügyész segítségével. A vármegye járásokra oszlott; a járás élére a kinevezett főszolgabíró került. A város polgármestert választott, elnökletével működött a városi tanács. A kiegyezés után a főispán hatásköre kiterjedt a törvényhatósági jogú városokra is.
Az 1871. és 1886. évi vonatkozó törvények háromféle községet ismertek: 1. kisközség, 2. nagyközség, 3. rendezett tanácsú város. A község hatósága egyaránt vonatkozott a községben lakó személyekre és községi vagyonra. A község önigazgatási szerve a képviselő-testület, valamint a mellette működő községi elöljáróság volt. A kis- és nagyközségekben továbbra is a bíró és a jegyző intézte a közügyeket.
A dualizmus kori közigazgatás és a bírói szervezet működése, amellyel helyszűke miatt nem foglalkozhatunk, általában szakszerű és eléggé gördülékeny volt. Nagyobb zökkenőket csak a képviselő-választások idején jegyeztek fel, amikor a korteskedés behatolt a vármegyeházakba és a községházakba is.
A közigazgatás átszervezésével Erdély s benne a Székelyföld betagolódott a kiegyezés kori Magyarország politikai rendszerébe, amely alapjában véve liberális volt, következésképpen az állam egyre kevésbé avatkozott be a gazdaság és társadalom szerkezetének alakulásába. Ebben a rendszerben maguknak az egyéneknek kellett gondoskodniuk saját jövőjükről, és felépíteniük polgári jellegű közösségüket az egyre erősödő kapitalista gazdasági viszonyok között.
Ez az új helyzet különösen sok problémát vetett fel a székely társadalomban: először is meg kellett küzdeni a gazdaság fejletlenségéből adódó gondokkal, s a Székelyföldön is fel kellett gyorsítani a korszerűsödést elősegítő folyamatokat. Ehhez a feladathoz remélt segítséget a székelység az államtól, annál inkább, mivel sikerült a magyar nemzetnek megszabadulnia a Habsburg-hatalom másfél százados közvetlen gyámkodásától, amely fékezte Erdély s a Székelyföld modernizációját. A Csíkban és Háromszéken 1762—64-ben bevezetett határőr katonai rendszer, a súlyos adóztatás Marosszéken és Udvarhelyszéken, valamint Aranyosszéken a gazdaság korszerűsítésének fő akadályozója volt. Ugyanakkor a Habsburg-hatalom térfoglalásával a Székelyföldön is elterjedt ún. második jobbágyság a társadalom polgári átalakításának képezte fő akadályát.
A fent elmondottak nem jelentik azt, hogy a Habsburg-korszak ne járult volna hozzá például a közoktatás és az egészségügy bizonyos fokú előrehaladásához, ami azonban nem volt elégséges ahhoz, hogy elindítsa a gazdaságban és a társadalomban a nyugati fejlett országokban már megvalósult modernizációt. Az 1849-ben kezdődött önkényuralom még a meglévő szerény eredményeket is igyekezett megsemmisíteni.
Nagy kérdés volt az, hogy ilyen előzmények után a magára maradt székely társadalom képes lesz-e önerőből elindulni a polgárosodás útján. Tény azonban, hogy a változások elindultak, de ezek belső nehézségekkel is szembetalálták magukat. A legátfogóbb változást a gyors népességnövekedés jelentette.
Népesedési folyamatok a Székelyföldön
Az 1869-es statisztikai adatok szerint a Székelyföld népessége 504 250 fő volt, 1900-ban 581 536, 1910-ben 637 662. A növekedés 133 412 fő. A szaporodás 1869—1880 közt volt a legalacsonyabb, a legmagasabb pedig 1900—1910 között. Az első időszakban az 1873—74. évi kolerajárvány apasztotta a népességet; a 20. század elején viszont a gyermekhalandóság csökkenése járult hozzá jelentős mértékben a népesség tényleges szaporodásához.
Az 1880-as népszámlálás 500 736 lakost tüntetett fel, tehát kevesebbet, mint az egy évtizeddel korábbi számlálás. Ezután azonban a népszaporulat üteme felgyorsult, s 1910-ben a székely megyék lakosságának száma elérte a 637 662 főt, ami nagyon magas népszaporulatot jelent. Vagyis táblázatunk szerint a Székelyföld lakossága 1869-től 1910-ig 133 412 fővel növekedett.
A székely városok lakossága tehát 1869 és 1910 között összesen 26 551 fővel, azaz 76,35 százalékkal gyarapodott. Ha a gyarapodás ütemét is megvizsgáljuk, kiderül, hogy a népesedés 1869—1880 között volt a legkisebb, mintegy 5 százalék, viszont 1900—1910 között a legnagyobb: 28—29 százalék. Az első időszakban zajlott le a már említett kolerajárvány, viszont az 1900—1910-es évtizedben a járványos betegségek elleni sikeres védekezés, valamint a gazdaság ütemes fejlődése előidézte a magas szaporodási arányt. Külön kell szólnunk Kézdivásárhely helyzetéről, mert ebben a városban 1880 és 1890 között a lakosság 483 fővel csökkent, amelynek az Osztrák—Magyar Monarchia és Románia között kitört vámháború volt az oka. Ennek következtében számos kisiparos elhagyta a Székelyföldet, közülük sokan áttelepültek Romániába.
Az előbb ismertetett statisztikai adatokból megállapíthatjuk, hogy a Székelyföldnek mindössze 10—11 százaléka volt városi lakos, tehát a kiegyezés korának a korábbi korszakokhoz viszonyítva kétségkívül kedvezőbb gazdasági viszonyai sem tudták kiegyenlíteni a székelyföldi városodásban tapasztalható lemaradást. Következésképpen a lakosságnak majdnem kilenctizede falun élt.
