Ilyenkor, tavasszal elborzadva látom, amint sok helyen – főként a tömbházak körül – nekiesnek a fáknak-bokroknak.
Míg a világ más tájain, a sokmilliós világvárosokban is azt keresik, hogyan lehetne minél több zöldet bevinni az épületek közé (a sok-sok példa közül most csak New Yorkot említsük, ahol például egy elavult magasvasutat sem bontottak le, hanem parkká varázsolták a pályát, a környékbeliek nagy örömére, a felhőkarcolók tetejére kertet telepítenek, más helyen pedig a falakat futtatják be zölddel), nálunk sokan mintha gyűlölnék a növényeket. Fűrésszel, fejszével esnek neki a fáknak, évről évre csonkolják-gyilkolják őket. Némelyiket, meggyőződésem, éppen azzal a céllal, hogy elpusztuljon.
A felvételen ilyen fák látszanak, amelyeket éveken át annyira visszavágtak, hogy már csak a törzsük maradt, és néhány év után már nem is voltak képesek többé koronát hajtani.
A kép az ősszel készült, jól látszik a két lépcsőház közti különbség: míg az egyik előtt zöldellnek a fák, a másik előtt csak a csonkok meredeznek. Pedig mocskos-poros városunkban igazán elkelne minél több oxigéntermelő, porfogó növény. Lehet, egészségesebbek lennénk.
Kép és szöveg: PÁLJÁNOS MÁRIA
