„94 éves vagyok, és új szerepre készülök. Egy barátom kérdezte is, hogy miért kezdek el hangszert tanulni a halálom előtt, mire én azt válaszoltam, hogy azért, mert akarok lanton játszani, mielőtt meghalok” – ilyenformán indította vasárnap esti előadását Radu Beligan. A neves bukaresti színész és színházalapító az életről és a művészetről vallott a Tamási Áron Színház nagytermében, és másfél órán keresztül még a légy se zümmögött, nehogy egyetlen hang is veszendőbe menjen.
Sokszor ugyanis egy lélegzetnyi szüneten vagy váratlan köhögésen múlik egy sok gonddal felépített jelenet hatása, és olykor maga a színész sem tudja, hogy miből jött létre a csoda, az egyszeri és megismételhetetlen. Egy ilyen kegyelmi pillanat azonban zsákutcába is viheti a színészt, ezért nem szabad a babérokra leülni, hanem mindig alázattal kell közeledni az új feladatokhoz. Diák maradtam, ezért tudtam ennyi szerepet alakítani – állítja a román színjátszás sokszor díjazott veteránja, utánozhatatlan eleganciával és könnyed humorral elevenítve fel pályafutásának kezdeteit, mestereit, nagy állomásait; a nehézségekre mindössze pár szót vesztegetett, mintegy jelezve, hogy voltak, de ettől függetlenül jó munkát kellett végezni, akkor is, amikor ez lehetetlennek látszott. Beligan hét évig volt az általa létrehozott bukaresti Vígszínház, húsz évig a Nemzeti Színház igazgatója, és a hetvenes években (szabálymódosítást is eszközölve) háromszor választották meg a Nemzetközi Színházi Intézet elnökének, amelynek ma is tiszteletbeli elnöke; színpadi és filmszerepeit, tévés és rádiós alakításait, rendezéseit hosszú oldalakon lehetne sorolni. Ő maga csak néhány sorsfordító eseményt, meghatározó személyiséget és megvalósítást emelt ki, és mindössze néhány idézettel fűszerezte mondanivalóját. Tanácsot osztani nem kívánt, hiszen – Oscar Wilde szerint – „a jó tanács valóságos katasztrófa”, de a hosszú élet titkát elárulta: a szeretet az; szeretni kell, mert az üres szívű ember a legnagyobb rossz a világ számára. Végül szerényen megköszönte a közönség szeretetét: enélkül nem lett volna az, aki. És egy igényességre buzdító mondással búcsúzott: ha már részünk van az életnek nevezett rövid utazásban, tegyünk róla, hogy az első osztályú legyen!
