A kívülálló nyugodtan és kényelmet kedvelően mondhatja: na, és akkor mi van?! Sok baj van! A vizsgálódás szerkezeti felépítése már eleve hátrányba hozza a nemzetiségi tannyelvű iskolák tanulóit, hiszen nem csak az az egyenlőtlenség jelentkezik számukra, hogy egy diszciplínával többől kell magukat abszolválniuk, hanem az is, hogy ezt felerészben idegen nyelven kell megcselekedniük. Esztendők óta rendre szóvá teszik a nemzetiségi iskolák pedagógusai, hogy a helyzet tarthatatlan, hiszen — főleg a ,,kétnyelvűnek" egyáltalán nem mondható székelyföldi településeken — a kisebbséghez tartozó tanulók már kiszámított hátránnyal indulnak, s ez továbbtanulási lehetőségeiket is befolyásolhatja. Így történik legtöbbször. Nem csupán arról van szó, hogy egy tantárggyal többet kell fölvállalniuk, hanem arról, hogy a képességvizsgálat tárgyát jelentő diszciplínák felénél idegen nyelven kell ismereteikről számot adniuk. Igen, idegen nyelven, hiszen akárhogyan filozofálgatnak politikusaink és megrögzött nacionalistáink, a román nyelv egy az idegen nyelvek közül a magyar anyanyelvűek számára, nem ,,második anyanyelv", s főleg nem állampolgári kötelezettségből kötelező tudás. Így kellene tanítani, elsajátítandó idegen nyelvként, mely ebben az országban valóban a kommunikáció nagyon fontos eszköze, de nem a középkori moldvai krónikák nyelvezetének, a furcsa tájszókészlet ismeretének erőltetésével, hanem az élő nyelv elsajátításával. Szóval, új tanrend és új módszertan alkalmazásával. Évek óta vita folyik erről, és nem történik semmi. Ezért kerülnek esztendőről esztendőre újra és újra ponthátrányba a kisebbségi nyelvű iskolák végzettjei, az abszolválók és az érettségizők egyaránt, s tekintve, hogy manapság e vizsgák a továbbtanulás esélyeit is meghatározzák, nyugodtan beszélhetünk államilag fenntartott diszkriminációról. Amiből még éppen elég van kies hazánkban.

A kérdés rendezését nem a szülőkre kellene hárítani, kiknek egy része a csemete érdekeit tekintve könnyedén mondhatja: ,,járjon inkább románba, hogy érvényesüljön a gyermek", hanem a hivatalosságra és a pedagógusok társadalmára, amely — a nyelvek egyenlősége nevében — kimondja, hogy egy embernek csak egyetlen anyanyelve van, s régi igazság, miszerint azon sajátíthatja el legalaposabban a tudományokat.

Amíg ez meg nem történik, addig a nemzetiségi oktatás szervezett — fölfelé egyre inkább ható — elsorvasztásáról beszélhetünk, a kisebbségi nyelveken tovább tanuló fiatalok esélyeinek beszűkítéséről. Ez tagadhatatlan. Lépésről lépésre haladva, a magyar nyelvű oktatásban részt vevők száma súlyos százalékokkal sorvad, míg eljutunk oda, hogy az ország lakosságának hét százalékát kitevő magyarság anyanyelvi főiskolai oktatásban szereplő fiataljainak aránya másfél százalék alá csökken. Ehhez mit szól Európa s az ő soknyelvűségéért felelő főbiztosa, Leonard Orban?