Az éjjel meg azt álmodta, hogy az ő szeretett ura erősen messze, annyi mezőn s hegyen túl egy nagy folyóvízhez közel, valahol Muszkaföldön van, de onnan is erősen hazagondol a családjára, a kicsi legénykéjére és a várandósan hagyott asszonyára. Vajon leánygyermeket ad-e a jó Isten, vagy esmént legénykét? Nem számít, gondolja ő, csak egészséges gyermekkel áldja meg a Fennvaló.

Így álmodják át az ezer kilométereket, amelyek elválasztják őket.

Vajon épen, egészségesen jön-e meg az uram? — kérdezi itthon az egyedül maradt asszony. Hírt sem hall felőle már hosszú heteken, hónapokon keresztül, pedig sokat érdeklődik. A falujából is többen vannak honvédek a háborúban, ki itt, ki ott készül a halálra. Istenem, milyen örömmel, de lelküket, szívüket szorongató érzéssel búcsúzkodtak az itthoniaktól, a családjuktól, a falu népétől. Keserves örömükben még jobban reá­zendítettek, s énekelve vonultak be. Keservesen, de büszkén énekeltek, hiszen a székely ember szívszorongatóan tud énekelni örömében, bánatában. Úgy talán senki sem tud, mint ő. A halált is, ha muszáj, énekelve fogadja, a lövészárokból kiugrálva rohamra, ellenségre vetve magát. Ilyenkor sem ismer félelmet.

Az itthon maradottak a ritka hírekből hallják, arrafelé erősen nagy tél van. A vizek a talpukig fagynak, lehet, már nem is folynak, a jégcsapok is derékvastagságúak. A hideg is háromszor akkora, mint itthon. Aki meg álló helyzetben marad, az kővé fagy, legyen ember vagy állat, mondogatják. Nem jó időjárás ez a honvédjeinknek nagyon-nagyon messze, valahol Oroszországban egy kanyargós nagy folyó mellett.

Mit is keresnek olyan messze, azt ő sem tudhatja, neki ezt itthon senki sem magyarázta, csak azt, hogy büszke lehet katona urára, aki a hazáját védi. Védhetné egy cseppet közelebb is, gondolja, de ezért sem zúgolódik. Így volt ez megírva.

A leányka is mindjárt egyesztendős.

Hírt az uráról utoljára három hónappal ezelőtt kapott, egy tábori levelezőlapon írta volt, hogy erősen hazagondol. Úgy vízkereszt táján, a második esztendőre rá, ahogy az ura elment, egy éjszaka erősen sokat álmodott. Álmodta, hogy kelet felől nagy setétség közeledett feléje, s ebből a setétségből lépett ki az ő ura, s itt, a falu alsó felében összeölelkeztek. Jaj, de rongyos volt rajta a ruha, a katonabakancsa is erősen vásott volt. Mondta is, hogy nemsokára újat fog kapni, de erősen fázik a lába, kéne abba jó meleg kapca és kötött gyapjúharisnya. Aztán esmét elölelkezték a búcsúzást, mert sietni kellett, az volt a parancs. Az asszony sírva, zokogva, de egy cseppet megnyugodva ébredt, s hálát adott a jó Istennek, hogy legalább álmában találkozhattak. S akkor megfogadta, hogy küld ő meleg gyapjúzoknit oda nagyon-nagyon messzire, a Don-kanyarba, hogy ne fázzon az ő urának a lába.

Úgy, ahogy megfogadta, fogadalmát meg is tartotta, s téltől tavaszig, a munka beálltáig kötögette, s párjával rakta bele a ládába a jó vastag gyapjúharisnyákat. A láda egyre telt, de az ura csak nem jött meg, ő azért szorgalmasan tovább kötögetett, s ilyenkor is mindig az ő szeretett urával volt gondolatban, beszélgetett vele. Szólott a gyermekekről, hogy már iskolába járnak, s hogy jók, szófogadók, arról is szólt, hogy kik haltak meg, meg arról, hogy milyen volt a termés...

Az esztendők teltek, egyik a másik után, de az ő szeretett ura mégsem jött meg. Ő minden télen öt pár harisnyát megkötött, s élete végéig küldözgette azt nagyon-nagyon messzire, valahova Muszkaföldre. Bár mindenki tudta, de senki meg nem kérdezte, hogy kinek kötöget.

Azóta vagy háromszor fordult a világ, őt is kikísérték a csendes temetőbe, sokan mondogatták, hogy immár ő is elköltözött, megnyugodott a lelke, mert az Úr ezt így rendelte.

Haszmann Pál