Péntek professzor értékelése szerint ,,a nyelvőrzés szabatosabban, szakszerűbben a nyelv megtartását jelenti. Nem önmagában a nyelv megtartását, mert az lehetetlen és értelmetlen, hanem a nyelvet beszélő, a nyelvben élő emberekét, közösségekét. Ennek sommásan meghatározható feltételei: legyenek, lehessenek magyar nyelvű közösségek; ezek a közösségek használhassák anyanyelvüket; adhassák tovább a nyelvet utódaiknak a családban és az iskolában. Maradjon meg a nyelvi hűség, a nyelv szeretete, a nyelvhasználat méltósága.

Sok mindent ma már kérdőíves vizsgálatokból, szakszerű elemzésekből tudunk. Azt is, milyen nyelvi közösségeink helyzete, azt is, mi biztosíthatja megmaradásukat. Ez tudományos megismerés eredménye.

Van azonban egy ezt megelőző, ennél hitelesebb megismerés: a ráismerés, a rádöbbenés élménye, a tapasztalati tudás. Ebben Sütő András messze megelőzött bennünket. És van a szimbolikus megismerés és kifejezés, amelyben a szépirodalomnak van fontos szerepe. Sütő András előtte járt a tudományos megismerésnek, előtte járt a dolgok kimondásában, a folyamatok jelzésében. És fölötte állt minden szakmaiságnak, mert számára személyes ügy volt, hogy mi történik az egyre apadó pusztakamarási nyelvi közösséggel, mi történik a hasonló állapotban élő sok száz mezőségi és moldvai magyar közösséggel, az erdélyi magyarokkal. Néhány ilyen, szakmailag is értékelendő, hasznosítható felismerését szeretném a továbbiakban felidézni.

Azzal, hogy a nyelvmegtartás díját Sütő Andrásról neveztük el, és hogy a díjjal járó plaketten bronzba öntött arcmását láthatjuk, nem szeretnők Őt magát is szoborrá merevíteni. Érthetőnek és jogosnak vélte, hogy szentségnek tekintsük a nyelvet, de nem szent célnak — teszem én hozzá —, hanem szent eszköznek, az ő szövegeit sem szakrális szövegnek, hanem hiteles forrásnak és vallomásnak. Az anyanyelvi mozgalom számára pedig állandó példa lehet az Ő belső nyugtalansága és nyelv iránti felelőssége."Péntek János templomi beszédében mintegy alapigeként idézte Sütőt:,,S mert szinte gyermekfővel bizonyossá lett előttem, hogy nyelvkárosult magyarok közt írói álmaimat szegre akaszthatom: erkölcsi törvényemmé lett, hogy sorsomat a sorsukkal egybefonjam, és vitorlás ének helyett létmentő munkába kezdjek magam is, akármi legyen az ára, hiszen a szavaikból kiűzötteket nem bírom követni. Akkoriban csak sejtettem, amit Kosztolányi oly kristályosan megfogalmazott, mondván: önmagammal azonos csak anyanyelvemben lehetek…" (Erdélyország, mit vétettem?)