És sokan – többek között én is – szívesen eljátszunk a gondolattal, hogy ötven évvel ezelőtt az elnök egyik hasonmását lőtték le, és ő a tanúvédelmi programmal vígan élt tovább, esetleg a háttérből irányította Ameri­kát, segített megbuktatni nagy ellenfelét, Nixont.
„Polgártársaim a világban, ne azt kérdezzétek, Amerika mit tesz értetek, hanem azt, mit tehetünk közösen a sza­badságért.” Amikor az elnök beiktatási beszédében felszólította honfitársait és a világ polgárait, hogy harcoljanak az emberiség közös ellenségei, „a zsarnokság, a szegénység, a betegség és a háború” ellen, nem is gondolt arra, hogy milyen egyetemes, máig érvényes gondolatot fogalmazott meg. És vajon mi eszerint élünk? Vannak álmaink, és mindent megteszünk értük, vagy kinyitjuk az ablakot, és várjuk a sült galambok bevonulását kis életünkbe? Mindent megteszünk a környezetünkért, vagy inkább a környezetünkben levő társainkat hibáztatjuk a sorsunkért? Riadtan figyeljük, hogy senki sem vállal felelősséget értünk? Mi még a gyufaszálat sem tesszük kereszt­be senkiért? Ötven év óta ugyanazt a kását fújja az emberiség? Vélt boldogságot csöpögtetünk magunkba pénzért, miközben süket fülekre talál az ordító igazságtalanság? Bárki bármikor szolga­ságba hajthat, levegőnek nézhet, megtagadhat?
„Bízom abban, hogy az Önök segítségével az ember azzá válhat, aminek született. Szabadnak és függetlennek” – állítólag Kennedy egyik utolsó beszédének utolsó mondata ez. Mi még valóra válthatjuk. Belénk égette a történelem. Mire várunk?