Újabb, a székelyföldi magyar közösség véleményének kinyilvánítását célzó kezdeményezést kaszált el a prefektus és az igazságszolgáltatás: ezúttal a megyei önkormányzat népszavazás kiírásáról szóló határozatát nyilvánították törvénytelennek, amelyben a székelyföldi fejlesztési régió kialakításáról kérdezték volna az itt élőket.
Persze, aligha számít meglepetésnek, hogy a kormánymegbízott azonnal a közigazgatási bírósághoz fordult az ügyben, de még az alapfokú ítélet láttán sem csodálkozhatunk túlságosan, az elmúlt években ugyanis hozzászokhattunk már ahhoz, hogy Romániában bizonyos értelemben különleges státussal bír Székelyföld: egészen más törvények érvényesek itt, mint az ország többi részén, és ami másutt szabad, az nálunk tilos. Nem nyilváníthatjuk ki véleményünket a demokrácia egyik alapvető eszköze, a referendum révén, nem használhatjuk szimbólumainkat, zászlónk nem loboghat, még a községháza felirat is sérti a román államhatalom helytartóinak szemét.
De hiába ennyire kiszámítható a bukaresti hatalom, mégsem tudunk mit kezdeni a helyzettel. Véget nem érő szimbólumháborúba kényszerülünk, ráadásul folyvást védekező állásban, válaszunk pedig se nem elég határozott, se nem elég bölcs, de még csak nem is egységes. Tudtuk ugyan előre, hogy keresztbe tesznek a népszavazási próbálkozásnak – mégsem az erősebb, közigazgatási hatáskörökkel is felruházott székelyföldi régió szerepelt a tervezetben, eleve a kompromisszumos változatot választottuk. És hiába nyilatkozza egyfelől Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, hogy előre egyeztetett forgatókönyv szerint kérte fel az SZNT autonómiapárti határozatok elfogadására a székelyföldi önkormányzatokat – Kelemen Hunor már fanyalog és kétségeit hangoztatja. Habozunk, vitatkozunk, meghátrálunk – észre sem vesszük, és a bukaresti hatalom játékát játsszuk.
Ráadásul miközben a szimbolikus térben folyó harcra áldozzuk minden energiánkat, megfeledkezünk arról, hogy önszerveződésünkre figyeljünk: elherdáljuk természeti értékeinket, nem törekszünk civil és szakmai szervezetek létrehozására, megerősítésére, saját intézményrendszer kiépítésére, nem élünk nyelvi jogainkkal, nem építjük tudatosan a helyi gazdaságot, közéletünket mindinkább áthatja a balkániasodás, a korrupció. Pedig nem ártana átmenteni némi muníciót az önmagunk, igénytelenségünk, közönyünk elleni küzdelemre is. Mert ez még nehezebb lesz, mint a Bukaresttel való viaskodás.