Fél intenzív hizlalásnál a tömegtakarmány és abrak együttes használata a gyakorlat. Nálunk a legmegfelelőbbnek talán a silókukorica és abrakkeverék együttes etetése bizonyulna. Tömegtakarmányként nagyarányú silókukorica-felhasználás helyett a melléktermékek (pl. répaszelet, sörtörköly) felhasználása is lehetséges lenne. Ebben az esetben az abrakkeverék energiakoncentrációjának nagyobbnak kell lennie, mint a hizlalandó növendékbika hústermelő-képesség szerinti igényének. Ha a lehetőség megengedi a napi két kg szénatakarmány-felvételt, ez a rostbevitel folytán az emésztési folyamatot kedvezőbbé teszi. A takarmánykiosztás történhet napi kétszer, adagolva. Kisebb adagok napi többszörös kiosztása kedvező ugyan a takarmányfelvételre és az emésztési folyamatokra, de több munkaidő-ráfordítást igényel. Az állatok itatásának folyamatosnak kell lennie, a temperált (hőszigetelt) itatók használata a legbiztonságosabb megoldás.

Az extenzív hizlalást egyre több országban alkalmazzák. Az állatokat jellemzően nem hizlaldában, hanem a legelőn tartják. Csak akkor kerülnek a téli szállásra, istállózott körülmények közé, amikor elfogyott a legelnivaló. Főként tömegtakarmányon tartják őket, a viszonylag drága abrakot és a költséges takarmánybetakarítási eljárásokat mellőzik. A húsmarhatenyésztésben a felnőtt állatok hizlalása nem gyakori, viszont egyes országokban, mint Franciaországban, egyik legkeresettebb termék. Tudni kell viszont, hogy a selejt állatok hizlalása nem gazdaságos. Vemhességi vizsgálat után az üres tehén és esetleg üsző elvileg jó kondícióban kell hogy legyen, így gyakorta hizlalás nélkül is értékesíthető. Kondíciójavító hizlalást lehet alkalmazni, amikor az állatok takarmányozása jó minőségű tömegtakarmánnyal, étvágy szerint adagolva, szénával (5—6 kg) és vegyes abrakkal (2—3 kg) egy-két hónapos hizlalási idő alatt megoldható.

A téli és nyári tartási mód nem feltétlenül különböző. Ezt figyelembe véve a húshasznú teheneket és üszőket télen-nyáron legelőn is tarthatjuk, takarmányszükségletüket is nagyobbrészt a legelő biztosítja (legelőfű, széna, fűsiló). Ott folyhat a fedeztetés, az elletés és a borjak felnevelése is. Az állatok évente általában 180—240 napot töltenek a legelőn. Fontos, hogy a legeltetésre kijelölt terület megfelelően szakaszolható legyen. A szakaszolás többféle módon oldható meg. Kihasználható a természetes terepadottság (jól elkülönülő völgyek, erdőszélek, kellően nagy vízfolyás). Kerítésnek használható az élő sövény, amely viszont rendszeres nyírást, alakítást, gondozást igényel, hogy ne vegyen el túl sokat a legelőből. Franciaországban elsősorban ezt használják. Az állatok kedvelik, mivel dörgölődzési igényüknek is megfelel, valamint némi árnyékot is ad nyáron. Nálunk a vadrózsa, a kökény és a galagonya lenne alkalmas az élő sövény kialakítására. A másik használható mód a szögesdrótkerítés. Habár használatát az állatvédők betiltanák, még most is nagyon elterjedt szakaszolási mód. A legjobb az elektromos kerítés használata, mivel élettartama jóval meghaladja a szögesdrótkerítését. Nagy előny, hogy a bekerített legelőszakaszon belül megoldható a napi adagolásos módszer is. Az állatokat sokkal inkább megtartja, mint a szögesdrótkerítés. A mesterségesen kialakított kerítések tenyésztési előnyei mellett lényeges, hogy csökken az élőmunkaigény, nő a hatékonyság.

A legelőszakasz nagysága a tenyésztési célok, a szükséges fűhozam, az állatlétszám és a terület gépi művelésre való alkalmassá tételének igényétől függően változik. A nyári időszakban nem szabad elfelejteni, hogy a húsmarhák vízszükséglete jelentősen megemelkedik. A helyi adottságoktól függően víznyerésre felhasználhatók a természetes vízfolyások, a patakok, a tavak, a legbiztonságosabb megoldás viszont a hálózati ivóvíz. Nyáron a napi vízigény számosállatonként 60—70 liter.