Az elmúlt pár évtized alatt a világ sokat változott: a modern kor választási lehetőségek tömkelegét kínálja, a korábbi, behatárolt biztonságot, jól bejáratott utakat felváltotta a létbizonytalanság érzése a „mi lesz holnap” és a „hát én immár mit válasszak” típusú kérdésekkel.
Nem véletlen, hogy szorongásos zavarok jelenleg a leggyakoribb mentális zavarnak számítanak a jólléti társadalmakban, statisztikai adatok szerint a felnőtt népesség 18–25 százaléka szenved ezek valamelyikében.
Hol húzható meg a határ a normálisnak számító félelmi reakciók és a kóros szorongás között? Először is: a félelem egészséges reakció egy kilátásban levő veszélyt megelőzően. A kóros szorongásos reakció ezzel szemben nincs arányban a kiváltó helyzettel, sőt, bizonyos esetekben megfoghatatlan állapot látszólagos ok nélkül. Tehát lényeges ismérv a tünetek intenzitása, mivel szorongásos zavar esetén a félelem fizikai (heves szívverés, verejtékezés stb.) és pszichés tünetei (rettegés a kontrollvesztéstől, katasztrofizálás stb.) fokozottabbak. Másrészt akkor beszélünk klinikai zavarról, amikor a szorongás elkerülő viselkedést eredményez, vagyis a személy kerüli a szembesülést félelme tárgyával (pl. a beszédszorongásban szenvedő egyén kerül minden nyilvános megszólalásra teret adó alkalmat). Továbbá klinikai értelemben kórosnak minősül a szorongás, ha jelentősen kihat a szokványos napi tevékenységre, a tanulmányi vagy munkateljesítményre, a szociális aktivitásra vagy kapcsolatokra, illetve a megléte észrevehető szenvedést okoz.
Egy másik kérdés, mely felvetődik: mi hajlamosíthat a szorongásos zavarok kialakulására? A táptalajt genetikai örökségünk szolgáltatja, az esettanulmányok, ikerkutatások családi halmozódást mutattak ki a szorongásos problémák esetén. Ennél nagyobb a szerepük a gyerekkori traumáknak és szülői modelleknek. Emlékezetes negatív tapasztalatok a helyzethez fűződő negatív asszociációk révén alakíthatnak ki kóros félelmi reakciókat (pl. a szociális szorongás 92 százalékban emberekkel kapcsolatos negatív tapasztalatra vezethető vissza). Továbbá a szülők szorongása, aggodalmaskodó hozzáállása mintaként szolgál, amit észrevétlenül eltanul a gyerek. Fontos tényező továbbá a kontrollérzet: ha a gyerek úgy nő fel, hogy kiszámíthatatlan a környezete, és nem gyakorolhat semmilyen kontrollt fölötte, megnőnek az esélyei, hogy szorongásos problémái legyenek. Végül meg kell említenünk a stressz szerepét, amely nem közvetlen oka, viszont katalizátorként szolgál ahhoz, hogy a szorongásra való hajlam szorongásos zavarba torkolljon (pl. pánikzavar).
A jó hír, hogy a szorongásos zavarok kezelése sikeresnek mondható a gyógyszeres kezelés és a pszichoterápia kombinációjával, melyek más-más szinten fejtik ki hatásukat. A gyógyszeres kezelés, valamint a relaxációs gyakorlatok a szorongás fizikai tüneteit enyhítik, a viselkedésterápia segít abban, hogy újra szembesülni tudjunk rettegésünk tárgyával, legyen az egy állat, a magasság vagy a nyilvános beszéd. A pszichoterápia pedig segít megérteni félelmeink történetét, és megrengeti a hátterükben rejlő negatív meggyőződések erejét.
ELEKES SZENDE
pszichológus
