Kuplé nagyanyámról és nagyapámról
Nagyapám nagyanyámra rálelt,
a temesvári vonaton.
Így képzelte – ő mondta – Ráhelt.
Érinthetetlen amazon.
Mulyán állott a peronon.
Nagyanyám nagyapámra rálelt.

Húszéves volt. Amerikába
indult éppen harmadosztályon.
Olyan ez, mint egy abszurd dráma.
„Menjen csak el, én majd megvárom!”
Jövőjüket jutányos áron
álmodta meg Amerikába.

Jegye is már zsebébe volt.
Fiuméban gőzhajó várta.
Meglátta a lányt. Megbotolt.
Elbűvölte a kacagása.
A Sólyom mindhiába várta,
pedig jegye zsebébe volt.

Döntött. Leszáll Temesváron,
vásárba viszi nagyanyámat.
Nincs sürgősebb most a világon.
A Sólyom két napot még várhat.
Megtáncoltatta nagyanyámat.
Félig elszálltak Temesváron.

Már első este eldöntötték,
Két év és összeházasodnak.
„Kedves Sándor, mégis utazzék –
hozzátette praktikusan még –
kell a föld az új házasoknak!
Dollárért földet is vehetnénk!…”

Amerika hát nem maradt el.
Valamiből élni is kellett.
Párbajoztak a levelekkel,
s a test angyala is beintett.
Onnan való e kávéskészlet,
Chicago nem maradhatott el.

Jöttek-mentek a levelek.
Kilencszázhétben, Fiuméban
találkoztak a jegyesek
egy kikötői mulatóban.
Gizella dalos kedve lobban.
Sorra jönnek a gyerekek.

Házat vettek, nem földeket.
„Gyermek, az nincsen, csak leányka...”
sírt-lobogott a szeretet.
Nagyapám gépész lett a gyárban.
Totyogott három szösz leányka.
Felejtették a földeket.

És aztán jött a háború.
Kutya Szerbia meg nem állott.
Derűre eljött a ború.
Megváltoztak eszmék, határok.
Négy esztendeig harcban állott,
kivérezett a háború.

A fogságból is visszatért,
Hogy megálmodja az apámat.
Ölt, éhezett, ölelt, remélt.
Hogy én szidhassam a világot,
túlélt Don-kanyart, Szibériákat,
apám is mindig visszatért.

Igen, így történt. Apai nagyapám történeteit tőle magától nem hallhattam, születésem előtt meghalt, de apám és nagybátyám, két szólamban, sokat mesélt édesapjuk háborús és hadifogságban átélt élményeiről, mintegy rám hagyták ezeket a történeteket. Ők nagyapám Szibériából való hazatérése után születtek meg, bizonyítva, hogy nagyanyám és nagyapám ott folytatták, ahol Amerikában kényszerűen abbahagyták, nem izgatta őket az impériumváltozás, noha nagyapa nem oda tért vissza, ahonnan elment, noha mégis oda, csak az országrész hovatartozása változott meg.
Akkor még a székely emberek szerették a nagy családokat. Anyai nagyanyámék tizenhárman, nagyapámék tizennégyen voltak testvérek, nyilván az otthoni, bardoci föld nem tudta eltartani őket, szét is rajzottak a testvérek a világban rendesen, Uru­guaytól Amerikáig és Németországig. Nekik végül is hat gyermekük született, nyilván, mert közbejött hat év, a háború, a hadifogság. Nekem, a boldogtalan unokának két lányom van. Íme a trend.
De vissza nagyapám háborús élményeihez. Apám és nagybátyám is, külön-külön egybehangzóan állították, hogy az öreg, a nagy mezei bölcselő – aki úgy esett a háborúba, mint Pilátus a krédóba, s mindig emlegette: a császár tévedett, a háborúnak mégsem lett vége kitörése esztendejében, a levelek még évekig hullottak – soha nem tudta megérteni, miért kell olyan emberekre lövöldöznie, akiket nem is ismer. Aztán egy galíciai véres csetepaté után századával fogságba esett, egy szibériai városkába került. „Az akkori hadifogolytáborok – magyarázta apám, aki szintén orosz, illetve szovjet hadifogoly volt, tudta, miről beszél – azért mások voltak, mint a lágerek. Amíg mi reggeltől estig dolgoztunk, mint az állatok, s az egy jón kívül úgyszólván minden megtörténhetett velünk, ők viszonylag szabadon éldegéltek, kijárhattak a városba is. Ha el akarod képzelni, milyen lehetett egy első világháborús orosz hadifogolytábor, olvasd el Markovits Rodion Szibériai garnizonját.” Apám megnyugodhatott, nem kellett többé emberekre lövöldöznie, megismerkedhetett orosz bennszülöttekkel is, egy Tánya nevű asszonytól rendszeresen kapott ajándékba málnalekvárt.
A történetet nagybátyám is elmesélte. „Anyám, a hetedhét országban híres szakácsnő hiába készítette a legfinomabb málnalekvárokat, egyik sem volt olyan, mint amit Tányától kapott. Ne változzak-e én magam is Tányává? – kérdezte kihívóan anyám. – A málnalekváron kívül még mit kapott tőle? De apám rejtélyesen mosolyogva engedte el a kérdést a füle mellett, s arról áradozott, hogy a szibériai málnának más az íze.” „Lehet, hogy más lehetett – vélte apám –, de én nem ehettem szibériai málnát sem, nemhogy málnalekvárt, ha elmesélem, évekig miket ettünk…” – legyintett, s inkább nem mesélte el.
Anyai nagyapám is megjárta, természetesen, a hadak útját, ő az olasz fronton harcolt Do­berdónál, s erről meglehetősen sokat mesélt nekem és nálam fiatalabb unokaöcsémnek a kertben, a szilvafák alatt, miután kiosztott három-három alma nagyságú szilvát. „Ne siessetek, élvezzétek az ízét – tanácsolta. – Én katona koromban tanultam meg, hogy minden falatot ki kell élvezni, amíg van egyáltalán falat. Mert olyan is volt – folytatta megvárva, amíg elfogyasztjuk a szilvát –, amikor elfogyott az élelem. Nem volt, mit enni. Évekig egy bizonyos csúcs elfoglalásáért küzdöttünk, utolsó vérig, az olaszokkal. Hogy ennek mi értelme volt, ne tőlem kérdezzétek. A százados azt mondta, stratégiai fontossága van. A harc váltakozó sikerrel folyt. Többször elvágtak az ezredtől, egyszer három hétre, elfogyott minden ennivaló, szerencse, volt egy forrás a lövészárok mellett, így nem haltunk szomjan, az éhhalál viszont fenyegetett. Végső szükségünkben megfőztük a derékszíjat, a bakancsot, a végén egereket fogtunk…” Nem tudta folytatni, nagyanyám hívott ebédelni, de evés után ismét elkezdte a doberdói egereket. Nagyanyám elhűlve hallgatta. „Hagy­ja az egereket, Lajos – legyintett –, ne bolondítsa meg az unokáit.” „De hát azt ettük – szólott szigorúan az öreg, ha nem ettük volna meg –, most nem lennék itt, következésképpen – pillantott elfehéredő unokaöcsémre és rám – ők se lennének.” Amikor megmutattam neki a Dinasztiánk a haza védelmében című könyvet, amelyet a nyolcvanas évek elején egy házkutatás során elkoboztak, s azóta se tudtam még egyszer megszerezni, káromkodott. „Ezektől kaptam én kitüntetést – mutatta a kisezüstöt, undorodva forgatva a könyvet, s kiköpött. A kertben voltunk akkor is, a szilvafák alatt ültünk a fűben. – Még hogy a hercegek!” És Petőfit idézte, az egyik költőt, akit olvasott: ne higgy, magyar, a németnek! S kifejtette elszomorodva, hogy sokszor gondol arra, kiket lőtt le, olyanokat, akiket nem is ismert, de egyszerűen nem tehetett mást, ha nem ő lő, akkor őt lövik le, s mi – ismételte meg unokaöcsémre és rám pillantva – nem lennénk. Sóhajtott, s elkezdte, hogy egyszer, annyi évtized után, szívesen beszélgetne akkori ellenfeleivel. Sajnos, a doberdói és galíciai túlélő olasz és magyar hősök csúcstalálkozóját már nem érhette meg. Még jó is – mondotta unokaöcsém –, amúgy sem engedték volna ki román állampolgárként egy ilyen sovén, irredenta csúcstalálkozóra. „Úgy ért véget az egész, ahogyan elkezdődött – mesélte még az öreg –, noha a levelek (ez neki is beakadt) négyszer is lehullottak. Szélnek eresztettek, az akkori hadügyminiszter nem akart katonát látni. Meg is lett az eredménye, az ország szétesett, s én a felbolydult Pesten ődöngve úgy döntöttem, hazajövök, noha tudtam, hogy döntésemnek következményei lesznek, Magyarországról mentem el, de Romá­niába térek haza. De tudtam, magáért – pillantott nagyanyámra – érdemes, ilyent még egyet, mint maga, amúgy sem kapok. Persze, arra nem gondoltam, hogy kirúgnak a vasúttól, ha nem teszem le az esküt. Nem tettem le, és ki is rúgtak, így kerültünk nagyanyáddal Buka­restbe, akkor már megvolt keresztapád, s az ikrek, anyád s Ida. Nagyanyád egy miniszternél lett szakácsnő, én ugyanott amolyan mindenes, elszegődtünk cselédnek, nekik jó voltam Szé­kely Lajosként is, nem követelték, hogy változtassam meg a nevem Secuiescura. Meg is becsültek, de egy idő után, amikor már volt elég pénzünk, eljöttünk onnan, s Brassóban vettünk egy házat. A bécsi döntés után onnan is menekültünk, ide, Szentgyörgyre, mintha egész életünkben – nézett ránk – hajtottak volna azok a bizonyos fene fátumok.”
De ez már egy másik történet. Talán egyszer tényleg írok egy párhuzamos családregényt. Mire a levelek lehullnak…