Ki emlékszik már arra az időre, amikor ólommal dúsított levegő keserítette a nyomdászok életét? Ők tudták a legjobban, hogy milyen káros körülmények között készül a könyv, az újság, s azzal is tisztában voltak, egészségüket nem védheti meg a tej, amit ráadásként kaptak, de még a nyitott ablak sem jelent számukra megoldást.
Erről egyébként ők nemigen beszéltek, s mi, akik mellettük tébláboltunk, sokszor a szó szoros értelmében láb alatt voltunk, tiszteletből nem hozhattuk szóba. Azt nem tudhattuk, számunkra, akik hetente vagy kéthetente egyszer töltünk pár órát az ólmos környezetben, mit jelent a mérgezett levegő.
Mindez mindannyiszor eszembe villant, amikor nyomdászokat kísértünk utolsó útjukra. Hiányérzetem támadt, valahányszor nem akadt toll, amely ezekről az emberekről néhány sorban megemlékezett volna, holott nélkülük nem jött volna ki naponta a nyomdából a valamikori Megyei Tükör, s nem jelenhetett volna meg a Háromszék sem. A számítógép vetett véget ennek az áldatlan, egészségfaló állapotnak, de a nyomok, a káros hatások nem múltak el.
Ezek a gondolatok foglalkoztatnak, amióta elbúcsúztunk Mózes Klárától is, és sorolom is magamban azoknak a nevét, akik ott voltak a megyei lap születésénél, végigszenvedték velünk a sokszor roppant kényes eseményeket, amikor minden pontra, vesszőre vigyázni kellett, nehogy elmaradjon vagy rossz helyre kerüljön az ékezet, nem is beszélve szavakról, mondatokról. Rájuk is járhatott volna a rúd, ha valami félresikerül…
Sajnálatos dolognak tartom, hogy róluk nem írtak búcsúszöveget. Pedig Petőfitől tudjuk, bizony tisztelni kell a közkatonákat, mert nagyobbak ők, mint a hadvezérek. A mi közkatonáink mindenkor a nyomdászok voltak, igazi segítőtársak, akik jeleskedtek a helyesírásban, s ha kellett, a mi beleegyezésünkkel akár módosítottak is a szövegen, vitatkoztak velünk. Ha valamiben más volt a véleményük, azt közölték velünk, s számtalanszor előfordult, hogy nekik volt igazuk. Az igazi nyomdász, főleg a szedőgép mellett, hátráltathatta vagy felgyorsíthatta a munkát. Megfogalmazták, ha netán valami nem volt kedvükre való, s mi ezt is elfogadtuk, legtöbbször nekik volt igazuk. Hányszor fordult elő, hogy az utolsó pillanatban befutott fontos anyagot már nem volt idő kézzel leírni, avagy írógépen lepötyögtetni, közvetlenül a szedőgépbe diktáltuk, s ők, a szedők vállalták ezt az eléggé kényes megoldást! Hadd idézzem fel, hogy mindjárt a rendszerváltás után, már az új napilap idején az egyik román kolléga írását, amelyben számos valótlan, számunkra hátrányos állítás sorakozott, a szolgálatos gépszedő egyszerűen nem volt hajlandó kiszedni, ólomba önteni.
Pedig szedtek ők ólomba sok örömet, rengeteg bánatot, volt alkalom, hogy dühösen, fogcsikorgatva verték a szedőgép billentyűzetét, de ezt a mocsokságot, ami magyarságunkat érintette, az illető nyomdász nem volt hajlandó továbbadni. Azért nem írok nevet, mert a többiekkel szemben igazságtalan lennék, legtöbbjük ugyanis ugyancsak ezt tette volna.
Nedelka, Fancsali, Tóth Janika, Etelka és mások után immár elmentek Mózesék is, Laci és Klárika, s fellapozva a valamikori újsággyűjteményeket, habár nevük nem szerepel az alkotók között, ők is ott vannak, most már véglegesen emlékeinkbe zárva. És tisztelettel szólunk róluk, mint azokról is, akik, reméljük, hosszú ideig közöttünk járnak, s együtt idézzük fel azt a korszakot, amikor közösen újságot álmodtunk, nap mint nap új lapszámot teremtettünk.
Péter Sándor
