Ki ne ismerné a régiek közül Tompa Mihály gyönyörű versének e szállóigeként fennmaradt, megmaradt sorát? A mai fiatalok is tudják, hogy énekkel, énekléssel sok minden áthidalható, öröm és bánat, keserűség és derű, hit és remény sűríthető bele a dalba, általa felszabadulhatunk, de alá is merülhetünk…
Valahogy ilyen érzések kavarogtak bennem Zayzon Ágnesék előadása alatt, de nyugodni sem hagy az a műsor azóta, hogy nagyon sűrítve, de egyben meggyőző erővel rángatta elő érzelemvilágunk mélyéről mindazt, amit emberi gyalázatosságnak, emberi kiszolgáltatottságnak, mérhetetlen hatalomvágynak, lelki gyötrelemnek, halálfélelemnek, közömbösségnek, erkölcsi romlásnak nevezhetünk. A teremben lévők között jócskán akadhat, akinek keze ökölbe szorult a látottak, s szíve hevesebben dobogott a hallottak hatására.
Tudniillik együtt a zene, ének, film, fénykép és felolvasott szöveg nyújtotta a megismételhetetlen élményt, s ezúttal nem a felemelő katarzist éltük át, hanem a gyalázat, a megalkuvás miatt érezhettük magunkat tehetetleneknek, mérhetetlenül gyengéknek és elesetteknek.
Mindezért érzem úgy, hogy az eseményről szóló szép tudósításokban szinte teljesen elsikkadt a világháborús dalok és az ugyanazt a hangulatot árasztó zenekari számok értékelése. Zayzon Ágnes valósággal hátán viszi az előadást, kissé rekedtes, mély hangjával úgy adja vissza a háború ihlette népdalok és műdalok üzenetét, hogy azok a mába, a mai ember lelkébe hasítanak. Nagyrészt mezőségi dallamvilág csendül fel, de a szövegek ismerősek. Itt, Székelyföldön is ugyanúgy sírt a hegedű, dübörgött a nagybőgő, szinte ugyanazokból a szavakból, mondatokból építkeztek a dalok, mint a mezőségi Búzán, s bár úgy véljük, inkább férfiak ajkára illenének ezek a felkavaró nóták, mégis elfogadjuk Ágnes éneklését, mert ő azt helyettünk, esetleg velünk együtt fújja, s a végén azon vesszük észre magunkat, hogy mozdulni sem akarunk, mert várjuk a többit.
Jól emlékszem, hosszú évekkel ezelőtt autóbusszal Székelyudvarhelyről Sepsiszentgyörgyre utaztam, s valahol felszállt egy tangóharmonikás. Az utasok többsége ismerte, mindjárt helyet is adtak neki az első széken, s a vak muzsikus – mert vak volt – rázendített az Egyszer volt egy hadnagyocska kezdetű dalra, énekelte is, s ahogy körülnéztem, láthattam, rendre megtelnek a szemek könnyel, ugyanis még eleven volt a háború okozta seb. S azt is mondták, hogy ez nap mint nap így történik, felül a vak muzsikus, ugyanezt a dalt ismétli, s nem unja meg soha senki, senki még nem szólt rá, hogy elég legyen, mert a háborút esetleg el lehet felejteni, de az általa okozott sebek ott maradnak a késő nemzedékek lelkében is. Hagyományozódnak, átszállnak azokra is, akik a háborút történelemkönyvből, ha ismerik.
Ezt láttam azon az előadáson is, ahol sok volt a fiatal, s arcukon, szemükön látszott a megdöbbenés, a felismerés, a találkozás valami mással, mint amit addig tudtak, hallottak a háborúról. Az itt lepörgetett filmrészleteket láthatták, nagyszüleik fiókjából előkerülhettek fényképek is, meg levelek, levelezőlapok. Ám a kocsmákban faluhelyen sem énekelnek immár világháborús nótákat, s olyan kesergőket sem, amelyek a fiatal zenekar hangszerein megszólaltak igen-igen árnyaltan és visszafogottan, miért ne írnám le, őszintén és meghatóan. Sem lakodalmak, sem családi összejövetelek, de még katonabúcsúk és regrutabálok sem nyújtanak ma már lehetőséget, hogy ilyen dalok felcsendüljenek, pláné, hogy fiatalok énekeljék azokat. Mert ezek mind kimentek divatból. Zayzon Ágnes és bandája viszont belecsalta a jelen levő fiatalokat (is) egy olyan érzelmi körbe, amilyent csak ezekkel a dalokkal lehet kialakítani. Elképzelhető, milyen hatással lehetett a frontkatonákra, legyen az első vagy a második világháború, amikor híres énekesek, főleg énekesnők ott, helyben, a lövészárkok mellett adtak elő ilyenszerű műsorokat. Ennek okán gondolom azt, hogy a bemutatott, látványos képek, felolvasott szövegek tulajdonképpen illusztrációi voltak annak a tucatnyi éneknek, amelyek ez alkalommal elhangzottak Zayzon Ágnes tolmácsolásában és a rendkívül jól muzsikáló zenekar – hadd soroljam fel én is nevüket: Gáspár Csaba, Kelemen István, Fazakas Albert, Szilágyi László, Kerezsi Csongor – előadásában. Az ő fellépésük akár önmagában is éltethető, s mondom én, minél többször, több helyen meg kell(ene) mutatkozniuk, például a Fölszállott a páva televíziós vetélkedőben is.
És hadd zárjam a címbeli biztatással, némi változtatást is megengedve: Ági és bandája, csak énekeljetek!
Péter Sándor
