Eljátszik az önéletrajz elemeivel, a hős, a pincér életének motívumaiba Szabó sajátos élményei is beépülnek finom áttételekkel, önironikus beszólásokkal… Egy pincér mondja és énekli az életét, mindazt, amit élete felemelő és lesújtó élményei közül felidézésre méltónak talál, bár rögtön az elején elhangzik egy állítás: élete legrosszabb pillanatait sem cserélné el semmi másra, azaz úgy vállalja ezt a perem-életet, ahogyan megélte. A zenekarnak — soroljuk fel tehát a több hangszeren is kiválóan játszó zenekarvezető mellett a többieket is: Gáspár Attila (gitár), Szakál Attila (basszusgitár), Szabó Lóránt (ütőhangszerek), Cserkész Emese, Lőfi Gellért (vokál) — nagy szerepe van, az előadás hangulatát az első pillanattól megteremti harsányság és érzelmesség finom egymásba játszásával… A két ,,vokál" állandóan beleszól Szabó sodró előadásába, kérdeznek, nyomatékosítanak, mindenféleképpen kettős dialógushelyzet alakul így ki a dalos és társai, az előadó és a zenekar között, mindez, ismételjük, szokatlan, túlzás nélkül egyedülálló produkciót eredményez, amelynek persze vannak előzményei — hogy itt csak Hobo vagy Cseh Tamás bizonyos, dalban elbeszélt történeteire emlékeztessünk, Cseh Frontátvonulására, Jóslatára, Nyugati pályaudvarára például, ahol a dalok s az összekötő szöveget betöltő prózabetétek már-már monodrámává alakulnak, akárcsak Szabó esetében, aki elmeséli, elénekli, érzelmességét is vállalva, a felidézett pincér szomorú életét. Bár a szomorú jelzőt illik idézőjelbe tenni, hiszen Szabó pincére élete legtragikusabb eseményeit is sok iróniával, még több öniróniával adja elő, részben azért, mert amikor mesélni kezdi, már túl van rajta, felidézi mindezt, emlékezik tehát, s egy megtépázott klasszikust idézve, sírva-nevetve válik meg múltjától, mely múlt bizonyos elemei különös fényben ragyognak fel, tekintve, hogy aki énekel, már a víz alatt él, elsüllyedt. ,,S ha víz alatt vagyunk — állapítja meg kedélyesen a dalos —, s a dal búvárruhád, / jelentheted, hogy a sós vizet / kopoltyúd szűri át…" De a végén ez a víz alatti lét, ez a végső elsüllyedés is idézőjelbe kerül, hiszen a hőst kifogja egy buzgó halász, s ha jól értjük, ott vagyunk, ahol voltunk, minden kezdődhet elölről… A dalokban elmesélt élet az alkimisták vezérdilijére, ősjelképére, a saját farkába harapó kígyóra emlékeztet. Nincs megbánás, hiszen utólag csak kommentálni lehet az eseményeket, de megváltoztatni nem. Szabó mélységesen átélt, önironikus látásmódját pontosan ez a felismerés erősíti, s ennek a felismerésnek a stációi villannak meg újra meg újra az emlékezés nem is olyan szelíd ellenfényében, s ismételjük még egyszer, Apostolache Zénó zenéje pontosan ezt az emlékező attitűdöt erősíti dacosan, vonzóan, felejthetetlenül és változatos zenei stílusokban. Önironikus fénytörésben is gyönyörűek az állandóan lávaként fel-feltörő gyerekkori emlékek. Szabó Tiborról utolsó szerepei kapcsán nemrég állapítottuk meg, hogy állandó megújulásra képes művész, mindig más, soha nem ismétli magát. Most megállapíthatjuk: énekesként (de helyesebb s stílszerűbb lenne dalost írni!) is kiváló. Ez az előadóest egy új arcát villantja fel, sokáig emlékezetesen, noha tudtuk róla, hogy változatos életpályája során gitárosként is kipróbálta tehetségét, nem gondoltuk volna, hogy énekelni is tud. S nem is akárhogyan…