Kedd délután kő koppant az ablakom keretén. A magyar adást néztem éppen a RTV 1-en, napfényes, szép idő volt. Ez a békés utcánkban szokatlan, agresszív koppanás rögtön az ablakhoz szólított. Sajnos, már nem láthattam, hogy ki volt, mert aki gonoszságát a névtelenségre bízta, eltűnt. Mennyire jellemző a jellemtelen, gyáva gonoszságra a felelősség nem vállalása!
Kilépve lakásomból egy ártatlan kis széncinke hevert a földön, teste még meleg, de vádló fekete szeme lecsukódott. Hegyes kis csőrében a kikopogtatott napraforgó maghéja még ott volt. Utolsó tápláléka. Ő már nem fog fészket rakni a közeledő tavaszon.
Telente egy egész csapat cinkét táplálok (ritkán kékcinke és csuszka is megjelenik a csapatban) maggal és vegyes táplálékkal, amit hálóban függesztek ki. Volt ugyan a szomszédból, aki rosszallta ezt (virágai miatt?), de nem hiszem, hogy közük lehet a madárgyilkossághoz. Bárki tette, ha elolvassa emlékező soraimat, számoljon tettével lelkiismerete és embersége szerint, ha még van neki.
És, ha netalán arra gondolt, hogy ezzel elűzi otthonom közeléből a cinkéket, téved. Tavaszig lesznek szeretett vendégeim, és jó étvágyukat a folyamatosan feltöltött műanyag tartóban, ameddig szükségük van rá, naponta táplálom.
