A közelmúltban a biogazdálkodásról tartott összejövetelen jöttem rá, hogy bármennyire igyekszünk, mi, háromszékiek legalább egy kötélhosszal elmaradunk csíki, udvarhelyi, gyergyói testvéreinktől. Éghajlati és természeti adottságaink kedvezőbbek, de összefogásban, jövőképben, továbblépésben messze leköröznek bennünket.
Falunként, tájegységként, közbirtokosságonként alakulnak szövetkezetek, feldolgozók, miniüzemek vagy csak baráti összefogások, mernek vállalkozni, újítani. Nálunk, Háromszéken még mindig a dögöljön meg a kecskéd, ha az enyém megholt elv érvényesül. Ha van is némely próbálkozás – s van –, baj van Köpecen. Vagy velünk, a gazdatársadalommal, vagy pedig (választott, esetleg kinevezett) vezetőinkkel: nem jó utat járunk, nem merünk a frissen aszfaltozott útra lépni. Ajtónk vagy inkább csűrünk előtt – ahol még megmaradt – kopogtat az új uniós program; tudjuk, onnan csepeg, folyik a támogatás, mert Bukarestből semmi jót nem várhatunk. Jöhetnek, mehetnek, változhatnak a kormányok, mi nem létezünk, még az ízeket, szagokat is betiltanák, ha lehetne, csak azért, mert székely. Nem a nagygazdákkal van a baj – ők már kapitalisták, váltottak –, hanem velünk, közepes vagy kis földművelőkkel, gazdálkodókkal. Vadak vagy kétlábú tolvajok által megdézsmált földjeinken, mezőinken olyasmit termesztünk, amiről előre tudjuk, hogy csak veszteséget, szegénységet hoz, helyben topogunk, de konok agyunk nem engedi, hogy féltő szemünket nyugat felé vessük. Jöhet egérinvázió, kergemarhakór, lépfene, mindenféle uniós találmány, zöld program, rétesítés, biosítás, mi fújjuk a magunkét. Nincs összefogás, összetartás, de nincs az sem, aki jó útra tereljen...
Bíró Zoltán árkosi biogazda
