A második olaszországi turnén a szállás Rómától mintegy 60 kilométerre volt, egy nagy hegy tetején lévő kolostorban, és még óriási összeget is kellett fizetnünk érte. Igen kedvesek és szeretetteljes vendéglátók voltak a szerzetesek, de a főztjük... azóta sem szeretem a káposztalevest. Egy másik úton nem tartottuk magunkat a megbeszélt órához, nagyon késve érkeztünk Münchenbe, s a Misszió háza zárva volt. A buszban, földön aludtunk. Ausztriában az oltárhoz kimenet egy lány bokája kificamodott, s mint a zsák, elesett. Gyorsan kórházba kellett vinni, röntgen, kötözés… De hál’ istennek, komoly baj soha nem volt a csapattal.
Egy ilyen „szerencsétlenül” sikerült útról is szóljunk néhány szót. 2008-at írtunk, és sok levelezés, megbeszélés után július 18-án elindultunk, a végcél London volt. Augusztus 4-én értünk haza a több mint kéthetes turnéról. Mindent megnéztünk, amire időnk és pénzünk tellett, de a szereplések sajnos jórészt elmaradtak. Balatonfüred és München után Párizsba érkezett a csoport. A kórust a baróti Kájoni Consort régizene-együttes kísérte Gyulai Gy. Éva tanárnő vezetésével. Egy nap Párizsban a Versailles-palotát néztük meg, majd öt órára a város egyik katolikus templomában lett volna a fellépés. Indulnánk arra, de nem engedik az autóbuszt, parkolni kell, ott beöltözni, és rohanni tovább. Képzeljenek el egy csoport székely ruhás lányt, akiket reneszánszkori ruhákba öltözött felnőttek rohanvást kísérnek Versailles utcáin! Lihegve érünk a templomhoz, és döbbenet – egy szál ember nincs ott. Szerencsénkre nyitva volt, pihenés után muzsikáltunk – saját magunknak. A plébános úr két nappal korábban levélben közölte, hogy egy nappal később lesz a koncert... Londonban az első szereplésünket a katolikus misszió házába tervezték. Bent két-három ember lézengett, nem is hallottak rólunk. Szerencsére, vittem a levelezések fénymásolatát. Méreg, kapkodás, telefonálások, végül úgy 20–30 ember összegyűlt. A hazafelé tartó utunk is szétesett. Bécsben például három éjszakát kellett volna töltenünk a szereplésig. Megérkezésünkkor a recepciós hölgy közölte, hogy foglalás van, de pénz nincs. Egy éjszakát maradtunk Mikes Gergely gróf úrnak köszönhetően, majd hazajöttünk.
2009-ben beteljesült a nagy álom: átrepülni az Atlanti-óceánt, és az Amerikai Egyesült Államokban énekelni. Az előkészítő munkába bekapcsolódott Kovács Ágnes, aki az egész turné motorja lett, percnyi pontossággal rendezve utunkat.
Első amerikai turnénkat négy nagyváros magyar közössége vállalta be: Cleveland, Chicago, New York és Columbia (Dél-Karolina fővárosa). Október 8-án indultunk, és mintha doppingoltak volna: pörögtek az események, körülöttünk sok-sok ember, mindenki mosolygott, tapsolt, gratulált, sírt, énekelt, ivott, boldog volt. Párizsi átszállás után a Kennedyre érkezünk. Kiérünk, vár Ági, elvisz a Magyar Házhoz New Yorkban. Mosakodás, finom vacsora és indulás. Csoda szép Volvo kocsikba gyúrjuk be a bőröndöket. Városközti buszba ülünk – érdekes, a csomagjainkat csak mutatjuk, emberek hada rakja fel, majd szedi le érkezéskor –, irány Buffalo. Leszállunk, és clevelandi magyarok várnak mosolyogva. Kisbuszok visznek  a parókiára, reggeli után indulás a Niagara vízeséshez. Álomszerű szépség, hajóval jutunk egész alája, az a hang, a pára… Clevelandben Családokhoz osztanak szét, nagy betűvel í-rom, mert így kell írnom. Magyarok, és minden szeretetüket adják a 13 lánykának meg nekem, öregedő emberkének. Az első szereplés egy református templomban volt, mintegy 400 ember hallgat minket. Szét a-karnak szedni, úgy szeretnek, még arra is gondolnak, hogy az egyik lánynak születésnapi tortát készítsenek. És ez a hihetetlen szeretet kísér végig egész Amerikában.
Cleveland! Az az érzésünk, hogy valahol Magyarországon vagyunk, házigazdáink igen nagy nemzeti büszkeséggel hordoznak körbe a nagyvárosban, rengeteg a magyar vonatkozású intézmény, műalkotás, és végül ebédelni egy magyar vendéglő. Az egyik felszolgálónak születésnapja van – énekkel köszöntjük. Úgy sírt, hogy a szíve szakadt meg.
Chicagóba érünk. Andrea, a mindenes, rögtön felvisz a Willis Tower tetejére. Elké­pesztő látvány a város és a Michigan-tó. A metropolis nekünk hihetetlenül magas, de van egyénisége. Kovács Ferenc, a Kilimandzsárót is megjárt hosszú lábaival vezet körbe egész álló nap. Szakad le a lábam, Ferenc, én tovább nem megyek – mondom, ő mosolyog, nem is kell, ott az az étterem, vár az ebéd. Életem első, kenyérből (tányért helyettesít) evett levese. Este szereplés, rengeteg magyar, előadás után örömünnep, egy ember átölel: a te fele­séged nem berecki?, mert én is onnan tánto-rogtam ki vagy húsz éve. No barátom, most addig iszunk, amíg „magyar világ” lesz, mondja, mert én most olyan boldog vagyok, hogy azt nem tudom elmondani!
Aztán újra repülőre ülünk és visszaérkezünk New Yorkba. Rettenetes város, legalább­is nekem az volt, ha nem lettek volna a drága magyar vendéglátóink, nem tudom, hogy bírtam volna ép ésszel. Családoknál vagyunk, minden reggel találkozás Manhattan utcáinak egyik sarkán. Jaj, Istenem, amíg összegyűltünk, a tömeg, a rohanás, le-fel a metróknál, múzeumok látogatása, egy hét sem volna elég megnézni, de rohanj, mert jön a Természettani Múzeum, aztán hajókázás, Szabadság-szobor, majd fel az Empire State Building tetejére. Legbensőségesebb a magyar cserkészházban volt. Csodálatos volt látni, hogy a közönség, kivétel nélkül, tudta és velünk együtt énekel­te a műsor végén himnuszainkat. A székely himnuszt is. Ki torka szakadtából, ki sírásra görbült szájjal, mindenki. Lejártak a New York-i napok is, újra repülőre ültünk és mintegy 2000 kilométer után megérkeztünk Dél-Karolina államba, Columbia városba. Néhány magyar család él itt, délen, általában tudós, egyetemi professzorok. Együtt vannak mindenhol, igen családias életet élnek. Nagyon meglepődtem a házigazdám házán. Horváth Tibor mérnök úgy 30–40 kilométerre lakik a központtól. Amíg autóval mentünk, láttam az út két oldalán a lerobbant hálókocsikat, lemezekből épített lakásokat, egyszóval a nyomort. Tibor, mi van ezekkel? Semmi, mondja, így élnek, nem dolgoznak. Odaérünk a bejárathoz, nagy tábla jelzi: a Horváth-birtokon vagyunk. És kérem, bent a ház négy sarkában élesre töltött puskák. Mi ez, jóember? Csak figyelmeztetés azoknak, akik hívatlanul jönnének ide. Lelövöd? – kérdezem én hüledezve. Nem, először figyelmeztetem, hogy álljon meg vagy menjen el, ha nem, akkor lelövöm. Hány éve laksz itt, Tiborkám? Hat. No, és lőttél le már valakit? Nem, dehogy – kacag –, amikor felszereltem a puskákat, idehívtam a négerek vezetőit, és megmutattam nekik. Soha senki nem tette be a lábát.
Columbiában történt, hogy egy teljes előadást tartottunk nem magyar közönségnek. Szerényen mondom, nem hoztunk szégyent a székelységre.
Atlantában ültünk repülőre, Párizsban váltottunk, és hazaértünk. Úgy jöttünk el Amerikából, hogy bármikor visszamennénk. Vissza is mentünk két év múlva.
(folytatjuk)

Cseh Béla