Lehetne azon vitatkozni, kié az érdem. A Parti Nagy Lajosé és Darvas Ferencé, akik az Ibusár-megállóhely kitűnő színpadi szövegét megírták, egyik írói hasonmását darabjuk főszereplőjévé léptetve elő, a Benedek Ágnesé, aki a butuska, ám kilátástalan életével is számot vető, nagyravágyó, ugyanakkor tehetségtelenségének is tudatában levő pályaudvari jegykiadó nevetséges vergődéséből szánalmas sorstragédiát alkot, az előadás művészeti tanácsadóiként feltüntetett Szabó Enikőé és Ko­vács Zsuzsannáé, a díszlet- és jelmeztervező Bagoly Zsuzsáé, akik mindehhez a játéklehetőséget és keretet megteremtették? Vitatkozni nem érdemes, a produkció magáért beszél.
Ami mindenképp kiemelendő, az Benedek Ágnes alakítása. Sűrű szerepváltásai, melyeket bravúrosan old meg, a jellegzetes szófordulatokhoz jellegzetes gesztusokat is társítva, pillanatnyi szusszanást sem adva magának arra, hogy átlényegüljön egyik figurából a másikba. És teszi ezt oly könnyedséggel, oly magától értetődően, hogy a nézőben fel sem merül a történet követhetetlensége. Pedig két szálat visz párhuzamosan, a saját életének elbeszélését és legújabb operettje ősbemutatóját. Egyik kátyús, másik idilli, egyik szerepben vergődik, másikban magasan szárnyal, egyik tragédia, másik paródia. Színészt próbáló a vállalkozása, és Benedek Ágnes nem csupán a mesterség alapos ismeretéről tesz tanúbizonyságot, de a benne levő szikrát hatalmas tűzzé szítja. Kétség­telen, ő maga is élvezi, amit csinál, betölti nem csupán azt a rendelkezésére álló kis játékteret, de az egész termet, nagyon-nagyon elemében van, ezért önmagát állandóan fokozza, még jobban pörgeti, a rendből rendetlenséget, a zajból csendet, a célból eszközt teremtve, és mindezt fordítva is, és eközben a nézőt úgy sodorja, hogy az önkéntelenül vált át felszabadult nevetésből döbbent csodálattá.