M-stúdióMezítláb a színen

2015. február 28., szombat, Színház az egész világ

Begörcsöl a néző, ha nem ért mindent. Még az is előfordulhat, hogy előadás közben feláll és kimegy. Ami azért mégiscsak illetlenség, legalább a szünetet meg kellene várni, aztán nem annyira feltűnő a hiányos széksor. Legalábbis közönségi egyed azt reméli – és ördöge van, eltalálta: reflektorfényben édeskevés látszik a nézőtérből. De a hangulat, az süt, erősebben, mint azok a piszokul éles fényű lámpák. És a színész veszi a jelzést – ettől meg ő görcsöl be. Ördögi kör.

  • Fotó: Henning János
    Fotó: Henning János

Tom Dugdale amerikai rendező sajátos módját választotta az Alkésztisz-mítosz M-Stúdió általi színpadi megjelenítésének. Hogy átiratot készített a klasszikus görög tragédiából, azzal semmi gond, nem első és minden bizonnyal nem is az utolsó, aki ekként próbálja aktualizálni a kegyetlen történetet. A halandó ember eszével nehezen felfogható drámai szituáció felerősítésére gazdagon bánik a groteszkkel, az erős (néha talán túl harsány) színpadi hatásokkal, és teszi mindezt az underground színház minimalista eszközeivel. Nincs azon csodálkozni-való, ha a közönségi egyed nem veszi a lapot.
Az előadás kezdete már félrevezeti kissé a nézőket. Az teljesen rendjén, hogy míg sorra és sorba bevonulnak elfoglalni helyeiket, addig a színészek „melegítenek” a kivilágított színpadon. Látják, ki jön, ki nem. A még nem tudni, milyen élményre lelkileg ráhangolódni igyekvő néző meg máris azon törheti a fejét, mi a jelentősége annak, hogy né­hányan hatalmas beleéléssel virágmintákat festenek egy földre terített vászonra, míg mások csak tornagyakorlatokat tartanak, aztán a néhányak is nyújtanak meg csuklóznak, akárha az indonéziai válogatottal készülnének tollaslabdameccsre. És miért teszik mindezt mezítláb? Talán a művészet iránti alázatos közelítés jeleként, nem, hogy ennyire szegény az eklézsia. Szóval a közönségi egyed mindent elkövet, hogy beleélje magát a helyzetbe (amiről fogalma nincs, hogy honnan jön és mivé alakul), és – dicséretükre legyen mondva – a színészek is mindent elkövetnek, hogy megteremtsék a helyzetet. Aztán sorra járulnak a gondosan, pontosan a szín közepére illesztett állványos mikrofonhoz, és mindannyian bemondják a sepsiszentgyörgyiesített indító szövegüket. Amire teljesen fölösleges az észbentartás szándékával szürke agysejteket emészteni, hiszen a későbbiekben semmi jelentősége. Két szó, ami visszatér mindannyiuknál: egyszer élünk. Ez, ugyebár az előadás címe, mely előadás Euripidész Alkésztisz című drámája nyomán született. És azért a színházba járó közönségnek némi fogalma csak-csak lenne az Alkésztisz-történetről.
  A nehezen értelmezhető felütés után mégiscsak belelendül az előadás. Megjelenik a groteszk, mintegy előrevetítve a színen látandók értelmezési lehetőségét: az ógörög tragédiák oly fontos szereplője, esetünkben egymagában Bajkó László által alkotott Kórus (ami már önmagában eléggé abszurd) idióta vigyorral arcán áll a mikrofon elé, raccsolós beszédével rövidre fogva a történet egy ré­szét. Az Alkésztisz-mítosz szerint a halálért halál jár cserébe, és nem akad, aki feláldozná életét az – esetünkben – autóbalesetben jobblétre szenderült Attiláért (Veres-Nagy Attila). Amúgy a színészek valós nevének adaptá­ciója az előadáshoz találó játék az aktualizálás szempontjából, de Apollót (Szekrényes László) mégsem lehet Lászlóként emlegetni, egyrészt, mert a görög mitológiában ilyen nevű istenség nem létezett, másrészt, mert akkor az előadás végképp érthetetlenné vált volna. A halálért halál démoni kiútkereséséből annyi maradt, hogy a földig érő fekete női (!) ruhában megjelenő Halál (Orbán Levente) kiszól a közönséghez – valószínűleg mindig akad egy Pityu, aki elvitte barátnőjét is az előadásra, akinek nevére ő már nem is emlékszik, talán Brigi vagy Bigyi, teljesen mindegy. Aki persze hogy nem vállalja életét adni Attiláért. Hiszen nem is ismeri a helyzetet, legalábbis az előadás addigi menete szerint.
Alkésztisz-Eszter (Nagy Eszter) és Admé­tosz-Attila jelenete újabb groteszk szituáció, a férje életben maradásáért meghalni készülő feleség a lehető legbanálisabb párbeszédet indítja: az időjárásról kezdenek vitába torkolló beszélgetést. Oly szenvtelen dialógusuk, akárcsak az érzelmektől kiürült világunkban az egymást megunt házastársaké.
A tragédia az Attila és apja (szintén Szekrényes László alakítja) közti párbeszédben csúcsosodik: Attila megtagadja apját, amiért az idős, beteges ember nem vállalta a halált, apja viszont önzőséggel vádolja őt. Az erkölcsi dilemmát a rendezőnek fel kell oldania: Attila ekkor roppan össze. Öngyilkosságot tervez, de még előbb barátja, Héraklész (Orbán Levente második szerepe) vendéglátásáról kell gondoskodnia.  Orgia a halottas házban…
  Nem véletlen, hogy a rendező nem engedi Alkésztisz-Eszternek megjátszani az önfeláldozás elképzelhetetlenül nemes gesztusát, Admétosz-Attilának pedig az áldozat elfogadásának tragédiáját: nem a színészi megjelenítéssel szándékszik hatást elérni. Becsapós az előadás címválasztása, hiszen a néző azt gondolhatná, az „egyszer élünk, de nem mindegy hogyan” kerekedik ki belőle, holott a kérdés, amit a rendező felvet: helyes-e az, hogy valakinek meg kell halnia azért, hogy a másik életben maradjon. Erre pedig a válasz egyértelmű.

Hozzászólások
Szavazás
Ön készül nyaralni idén?








eredmények
szavazatok száma 1853
szavazógép
2015-02-28: Színház az egész világ - Váry O. Péter:

Jolán, Guszti, Richárd és a többiek (Tamási Áron kamaraterem)

És bejön egy trampli fehérnép. Nem Ophelia a Ham­letből, nem Margaret a Macs­kából, nem, ő Sárbogárdi Jolán. És az egérszemű anyja, és Guszti, az iránta gyengéd érzelmeket tápláló állomásfőnök, és Misi, az őt faképnél hagyó szeretője, és Richárd, a beteljesületlen vágy megalkotta deli huszárkapitány, és – és még ki mindenki? És egyáltalán: ki ez a csillogó tehetségű, felsorolhatatlanul sokarcú lány, aki a szó fizikai értelmében is képes megkétszerezni magát a színpadon?
2015-02-28: Színház az egész világ - :

Rendhagyó előadás Szatmáron

Rendhagyó módon viszi színre Ion Luca Caragiale örök érvényű klasszikusát, Az elveszett levelet a Szatmári Északi Színház román és magyar társulata. Sorin Militaru neves román rendező kezdeményezésére a két társulat párhuzamosan mutatja be a darabot úgy, hogy azok egymásra felelnek.