Vajon a „Fast Food”-prefektus bukását kell Kovásznán megszenvednünk? Mert nem „multikulturális”, hanem politikusi bosszúsugallatból fakadó kezdeményezésnek tűnik a kovásznai Iustinian Teculescu Kulturális-Keresztény Egyesület legfrissebb akciója. Néhai NICOLAE (!) Teculescu emlékét bolygatja fel azzal az ügyetlenül álcázott szándékkal, hogy a szívkórházat alapító-felfejlesztő dr. Benedek Géza életművét birtokba vegye, megossza, árnyékba borítsa.
Mindenki, aki tősgyökeres kovásznai, és életkora legalább két-három évvel a hatvan fölött van, igenis elevenen emlékezhet a történtekre. És sokan vagyunk! E sorok szerzőjének édesapja pl. a Kovásznai Egyesített Kórház titkára volt, fia sokat téblábolt az intézmény udvarán, irodáiban. „Teculescu bácsi” úgy elevenedik meg emlékeiben, mint egy megjelenésében félelmetes ember, mert egyik lábát fatuskó pótolta, mely minden lépésnél nyikorgott. De amikor megszólalt, kedves és hangulatos volt, magyarul is beszélt. Egyik lánytestvére pedig, akit „Bicskás Kisasszonyként” ismertünk, már egyenesen „jelenségnek” számított a falusias Kovásznán. Hegyivadászsapkára emlékeztető berettet viselt, hosszú szoknyáját széles bőrszíjjal szorította meg a derekán. Ezen függött az a bőrből készült hüvely, melyben hatalmas, tőrre emlékeztető bicskáját tartotta. (Hm! Manapság a „fehér fegyver” miatt bajba keveredhetne.) Határozottan világpolgári kinézete volt a hölgynek, aki Párizst is valóban megjárta. Nos, onnan – francia földről – fújhatott a címben emlegetett „szél”. De térjünk a mai napig rossz emlékű, ún. Teculescu-injekciókra!
***
Anno 2001 nyarán az AEC (Association Européenne de Carbocrenotherapie – Európai Karbokrenoterápiás Egyesület) Kovásznán tartotta összejövetelét a Héphaisztosz Szálló konferenciatermében korabeli államelnökünk védnöksége alatt. Német-, Olasz- és Franciaországból, Ausztriából, Portugáliából jelentkeztek előadók, és természetesen a Bukaresti Balneológiai Intézet tudós szakemberei is jelen voltak. A franciák impozáns fürdőhelyekkel büszkélkedtek. Valóban: Vichy, Royat, La Bourboule... már Napóleon idején kiépült. Utóvulkáni termálvizeik vannak magas ásványi, de kevés szén-dioxid-tartalommal. Ez utóbbi annyira jelentéktelen, hogy a nálunk közismert mofettákat, de a szénsavas kádfürdőket sem lehetne belőlük működtetni hazai előírások szerint.
És a konferencián bemutatásra került a robbanékony vitákat kiváltó „mofettainjekció” is. Kivetítőn láthattuk, amint a francia doktor márványedénybe gyűjti azt a kevés szén-dioxidot, melyet fel tud fogni, majd ebből fecskendővel szippant, és a gázt bőr alá injekciózza. Fájdalmas dudor keletkezik ilyenkor, melyet... elmasszíroznak. Mormogás-mozgolódás hallatszott erre a teremben! A hozzászólásra felpattanó orvosok ezt a módszert azon melegében életveszélyesnek minősítették, mert gázembóliát okozhat. Ez volt az a mozzanat, mely nemcsak a román, hanem a német, sőt, a portugál vendégeknél is „kiverte a biztosítékot”. A gázinjekció enyhén szólva sarlatánságnak minősült. Aztán, amikor a franciák azt próbálták a konferencia következtetései közé beszövegezni, hogy a gyógyszertári, mesterségesen kotyvasztott ásványvizek egyenértékűek a mi természet adta borvizeinkkel, a felháborodás botrány méreteit öltötte.
***
Nos, N. Teculescu francia rokonaitól hallhatott a gázinjekcióról, melyet 1942 óta ismernek Royat fürdőhelyen, de itthon – íme – bajba keveredett miatta. Egy gázembóliás baleset után a fegyelmi bizottság (szemtanúk szerint) rákérdezett a vétkesre:
– Kolléga! Ön beadna-e önmagának egy ilyen mofettainjekciót?
Erre a vádlott a rá jellemző kedélyességgel ezt válaszolta:
– Persze hogy beadnám! Ide a falábamba!
A hazai tudományosság ezt a módszert kezdeteitől üldözte, mert hiszen Romániában tizenháromezer négyzetkilométeren gazdagon tör fel a szén-dioxid, és a medencékben ülepített gázban (mofettákban) történő „fürdőzés” messzemenően hatásosabb, veszélytelenebb. Mi több: felejthetetlen kéjérzetet is kelt, nem fájdalmat és életveszélyt, mint a gázinjekció.
Summa summarum: mi, akik emberközelből – felcseri minőségében – ismerhettük néhai N. Teculescut, nem tudunk orvosi végzettségéről. De arra kérnénk az emlékét ápoló egyesületet, hozza nyilvánosságra diplomáját, sőt, tudományos publikációinak listáját is, hogy tanulhassunk dolgozataiból, hogy mi is büszkék lehessünk földinkre. Ez lenne az a hiteles gesztus, mely Kovásznán helyreállíthatná a „multikulturális” egyetértést. Addig is abban a meggyőződésben élünk, hogy Nicolae Teculescu, ha még életben lehetne (miért ne, hisz ’21-ben született, és nyolcvan, sőt, kilencven év feletti ismerősei szép számban élnek Kovásznán), nevét nem engedné odailleszteni a nemzetközi hírű szívkórház cégtáblájára, pecsétjére, hivatalos iratainak fejlécére. Párizsban élő elit értelmiségi rokonsága (T. Bujor és két fia) még kevésbé! Vajon ők hallottak-e az itthon történtekről?
