Még krumpli sem. Az ostoba szakácsok a gumókat kidobták, a növény szárát és leveleit megfőzték, aztán csodálkoztak, hogy az egész udvar belebetegedett a „csemegébe”. Ahogy nem kellett Európában Karinthy filozófiája, ugyanúgy idegenkedtek kétszáz évig a kolompértól is. Elterjedt, hogy mérgező, meddőséget okoz, disznóknak való ördögeledel. A francia Besançon város tanácsa még ediktumot is kiadott: „A krumpli veszélyes növény, fogyasztása leprát okozhat, termesztése szigorúan tilos és büntetendő!”
Mindegy volt tehát, milyen patatákról mesél 1540-ben a Perui krónikában Pedro de Cieza történész és konkvisztádor, milyen tartufoliból készült étkeket főz 1570-es receptkönyvében a reneszánsz legnagyobb szakácsa, Bartolomeo Scappi. Még az sem számított, hogy 1601-ben Clusius Károly, a kor neves botanikusa Papas peruanorum néven részletesen leírta a pityókát – megkóstolni senkinek nem akaródzott.
Pedig a neve elterjedt. A Földközi-tenger térségében a papa névből patata, potato, batata lett (a kecsua „papa” kifejezés nyilván zavart okozott a konyhában), Olaszországban tartufolinak szólították, hiszen erősen hasonlított a szarvasgomba gumójára, ebből lett a német Kartoffel szó, meg a hasonló bolgár, román, orosz kifejezés. A magyar krumpli szó talán a német Krumbirne, a holland Grumbeer szavakból származik, a bánsági svábok ma is így nevezik. De hívták földi almának, mint a franciák (pomme de terre), grulyának, svábtöknek is. A burgonya szó biztosan nem Burgundia nevéből származott, mint sokan gondolják, hanem a burkonyból (az oldal- és mederburkony hajózási kifejezések), elvégre a föld tényleg beburkolja a gumót.
Ám egy krumpliért senki nem oldotta meg a zsákot. Az otromba gumóból nem lett volna világélelmiszer, ha nincsenek a XVIII. századi éhínségek, és főként nincs Antoine Parmentier. De a francia katonaorvos, gyógyszerész és botanikus ötször esett porosz fogságba, és hónapokig krumplin élt. Ha akart, ha nem. Így amikor kiszabadult, tanulmányt írt a burgonya hasznáról. Szabályos keresztes hadjáratba kezdett: húszfogásos krumplivacsorára hívta Benjamin Franklint és Antoine Lavoisier-t, a híres kémikust, röpiratokat szerkesztett, Versailles-ban kolompérbukétával kedveskedett XVI. Lajos királynak. És mit tesz a véletlen: Lajost jókedvében találta, a király egy burgonyavirágot tűzött gomblyukába, egy másikat meg hitvese, Mária Antónia hajába. A pityóka híres lett a palotákban. De nem a kunyhókban. A nép makacsul kitartott előítéletei mellett: hiába ajánlották a hatóságok a kolompért, még termeszteni sem voltak hajlandóak a burgonyát, nemhogy enni.
Parmentier tehát cselhez folyamodott. 1786-ban szuronyos gárdistákkal őriztette a Párizs körüli királyi krumpliföldeket. Az őrséget azonban minden este visszarendelték a kaszárnyába. A nép meg – a tiltott gyümölcs, azazhogy zöldség mindig finomabb – lopni kezdte éjszaka a burgonyát. Ha a király így őrizteti, ők is megkóstolják. A trükk bevált, a „szegények kenyere” széles körben elterjedt. 1793-ban (a kommün parancsára) már a Tuileriák kertjében is krumplit termesztettek. A humoros kedvű nép Mária Antónia narancsainak hívta a gumókat, de kisvártatva már a királynő feje sem volt meg, nemhogy a burgonyavirág, amelyet egykor a hajába tűzött.
Vinkó József (Heti Válasz)