Én még úgymond a kommunizmus gyermeke vagyok, amit nem is bánok, mert különbséget tudok tenni az üdülőhelyek akkori szépsége és a mostani állapotok között. Akkor még gyermek­ésszel azt hittem, hogy ezek a szép helyek maguktól jöttek létre, és senkinek semmit nem kellett tennie annak érdekében, hogy varázslatosak és elbűvölőek legyenek. Gyermekként sokat jártam Málnásfürdőre, ahol javában zajlott az élet, tele volt emberekkel ez a gyönyörű település. Azóta eltelt huszonhét év, és sok minden változott.
Én, mi, az akkori gyermekek felnőttünk, és ma már dolgozó emberek vagyunk. A munkámmal kapcsolatos ügyben egy hétig Borszéken, pontosabban Hollósarkán tevékenykedtem. Mivel Borszéken szállásoltak el, gondoltuk, egy este felmegyünk és meglátogatjuk a híres fürdővárost. Gyermekként jártam ott, és nagyon szép emlékeim vannak a településről, a sok régi épületről. Most szó szerint megdöbbentett a látvány. Azt hittem, hogy egy másik helységbe érkeztünk véletlenül, az volt az érzésem, hogy egy horrorfilm közepébe csöppentünk. Este egy lélek sem járt az utcákon, sehol egy ember, az egykori szép, nagy épületek romokban, elhagyatottan, lakatlanul állnak. Nem is ez a legrosszabb az egészben, hanem az, hogy az épületeken nagy táblákon, nagy betűkkel a következő szöveg olvasható: „Beneficiar judeţul Iaşi” (Haszonélvező Iaşi megye).
Álltam és néztem, és kérdezem magamtól: nem került helyi befektető, aki megvásárolta volna ezeket az értékes épületeket, muszáj volt kiadni vagy eladni másnak?
Sajnos, ezt kell látnunk, ahogyan elpusztulnak ezek a csodás mesterművek, amelyeket annak idején az ember kézzel épített az alapkövek kifaragásától a tetőig. Aki nem látta soha, el sem tudja képzelni, mit jelent egy követ kézzel kifaragni...
Nekem, hál’ istennek, volt rá lehetőségem, hogy végignézzem, ahogy egy Isten adta kőből valódi mestermű születik. Mindkét nagytatám értett a kőfaragáshoz, mivel mikóújfalusiak voltak, ahol nagyon sokan foglalkoztak kővel. Szerencsénkre még a mai napig is van olyan ember, aki kézzel, gép nélkül csodákat tud alkotni egy darab kőből.
Vajon hány ilyen kőre van szükség egy szép, nagy villa építéséhez? Nem számoltam meg, de biztosíthatok mindenkit, hogy nagyon sokra. Míg nem tapasztaltam meg, addig csak hallásból értesültem arról, hogy mit jelent a kaláka. Ez az, aminek sajnos az épületekhez hasonló a sorsa, vagyis lassan már csak a történelem része. A kalákánál szebb dolog nem létezik, mert az emberek segítettek a barátaiknak, rokonaiknak, falustársaiknak. Mára már ez is a múlt része, mert mindenki rohan, kapkod. Többet jelent a pénz, mint a baráti szeretet, a rokonok összefogása, az, hogy fáradtságot nem ismerve segítsünk egymásnak.
Hány dolgos kéz kell ahhoz, hogy elkészítsék egy ilyen nagy, szép villa alapjához szükséges köveket? Hát rengeteg, és nem is a kövek száma a lényeg, hanem az, hogy nem tudjuk értékelni ezeket a szép fürdőtelepeket. Nem azt mondom, hogy önerőből építsük újra, renováljuk, de egy kis összefogással lehetne tenni valamit megmentésükért...
Arról nem is beszélve, hogy abban az időben nem volt semmi, nem lehetett kapni semmit, de ettől függetlenül rendben tudtuk tartani környezetünket, épületeinket, megbecsültük értékeinket. Most, mikor van minden, gép, felszerelés, nem tudjuk karban tartani, amit őseink ránk hagytak.
Hiába vagyunk magyarok, hiába harcolunk az autonómiáért, amikor még a saját örökségünket sem tudjuk kellőképpen rendben tartani, azokat az épületeket, amelyek bizonyítják ittlétünket.
Pedig az összefogás csodákat tenne: egy fának a megnyesése, egy földön heverő palack felvevése a saját környezetünk megváltoztatásáért lenne nagyon fontos. Egy szép napsütéses hétvégén egy kaláka megszervezésével össze lehetne szedni néhány palackot, mert annak idején a kőfaragás nehezebb munka volt.
Mi lakunk itt, nem más, és hiába a székely zászló, amit fújdogál a szél, mert az nem megoldás, és nem is segít abban, hogy őseink verejtékes homlokkal, vérhólyagos kézzel készített munkáját rendben tartsuk és megbecsüljük.

Dobrica Róbert, Mikóújfalu