Itthagyott minket Domokos Géza is, halkan és felhajtás nélkül, fegyelmezetten és csendesen, ahogyan élt, ahogyan küzdött. Soha magáért, Erdély, Románia magyarságáért mindig.
Hetvenkilenc évesen, s ez annál szívbe markolóbb, hogy nagyjából egy esztendeje Sütő András, az egyik legnagyobb magyar író is ugyanezen életkorban intett búcsút nekünk, s hasonló korban Beke György is, Erdély legkiválóbb riporter-közírója. Fogyunk-veszünk. A Nagy Nemzedék megmaradottjainak összeszámolásához már az egyik kezünk is igencsak soknak számít. Fogyunk, veszünk. És oly keveset oldottunk meg még a megoldandókból.
Domokos Géza Erdély magyarságának egyik legkiválóbb szelleme és leggerincesebb harcosa volt. Igazi század- és ezredfordító magyar, bár tevékenységének, tetteinek java azon dátum elé esett inkább. Zágoni származékként — Mikes Kelemen hűségét mindörökre felvállalva — kacskaringóktól sem mentes pályán és életúton jutott el odáig, hogy a XX. század végének, második felének szellemi Bethlen Gábora legyen, fejedelmi cím nélkül, de igazi fejedelmi képességekkel, tulajdonságokkal és tartással.
Az a legfelemelőbb életében és munkásságában, hogy hivalkodás nélkül, kitüntetések mellőzésével tette a dolgát, mentette azt, amit mindenkoron menteni lehetett, s kereste-kutatta a továbblépés, a továbbélés útjait és lehetőségeit. Nem a túlélését! — ezt keményen kell hangsúlyoznunk.
Írónak, közírónak is számottevő volt, de ezt — szinte szándékoltan! — csak ujjgyakorlatnak tekintette, s a maga prózájáról, forgatókönyveiről, újságcikkeiről soha nem emlékezett meg mértékadó példákként, hanem energiáit, legendás diplomáciai érzékét arra fordította, hogy újságszerkesztőként, könyvkiadóként mentse meg az erdélyi-romániai magyar kultúrát, nemzetrészünk eltiportatásra szánt szellemiségét. A Kriterion Kiadó igazgatójaként nemzetünk egyik első számú emberévé vált, aki egy szerény főszerkesztői szobából irányította a nemzet- és kultúramentés óriási harcát. Döbbenetes, már-már hihetetlen: sikerrel tette. Az Igevár fölépült, épült, s bármennyire is rontani próbálták falait, kikezdhetetlennek bizonyult. A Szabó T. Attila, Sütő András, Szabó Gyula, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár és társaik által összehordott kövekhez Ő adta az összetartó, forró mészkötést — szíve vérét, szelleme és jelleme erejét. Csendesen, alázattal, de soha nem alázatosan és alázatoskodva.
Kiváló férfiú vala, szálában is kemény, egyenes zágoni ember, a Református Székely Mikó Kollégium példákat nyújtó neveltje, született harcos, okos diplomata, kinek szeme előtt mindenkoron népe, közössége megmaradásának esélyei derengtek fel igazi mikesi csillagként.
Egy percig sem volt vitatható és kétséges, hogy ’89 végén a frissen megszerveződött Romániai Magyar Demokrata Szövetség élére csak őt lehet állítani, mert egész életével, egész munkásságával bizonyította elhivatását és rátermettségét. Sajnos, rövid ideig tartott ez a zaklatott politikai pályafutás, és minden ellentmondás ellenére követ vetni rá soha senki nem tudott és nem tud: megtette az akkor megtehető legtöbbet: legitimizálta, európai rangra emelte a szövetséget, s a szemkiverős, gyilkolós indulatok között is elérte, hogy igazi politikai, közképviseleti tényezőként ismerjék el.
Nem voltak hatalmi ambíciói, de hatalmat akart és tudott kicsikarni az őshonos erdélyi magyar közösség számára, mely trianoni számkivetettségéből és a nacionálkommunizmus szorongató béklyóiból, légszomjjal ugyan, de méltósággal szabadulván, sorsát enkezébe szándékozott venni végre. Hogy mennyire sikerült, mennyire nem, azt tudjuk.
Egy dolog vitathatatlan: Domokos Géza cselekedett, és okos közösségszervezéssel egységet is sikerült kovácsolnia a szétesett, széthúzó magyarság soraiban. Kár, hogy ez nem tart máig. Pedig nem volt könnyű dolga, hiszen a mi kis társadalmunk centrifugális és centripetális erői mindig a széthúzást, a hatalmi berzenkedést gerjesztették.
Ő minderről beszélt az Esély című visszaemlékezésében, melynek három kötete jelent meg, s bizonyosan beszélt volna tovább is, ha nem üti ki golyóstollát kezéből az elhamarkodottan döntő Vég.
Azt mondják, visszavonulása után, Szentgyörgyre költözvén, a nyári papolci ,,rezidenciában" elmagányosodott. Nem igaz. Ahogyan ereje, energiája engedte, végig részt vett Háromszék szellemi közéletében, kiállításokra, író-olvasó találkozókra járt el, csendes vélekedéseivel százakat újra és újra elgondolkodtatva. ,,Csendes vélekedéseivel" — mondom, mert soha, sehol, semmilyen körülmények között nem volt hajlandó rosszat, leszólót, becsmérlőt mondani senkiről, sem eszmetársról, sem ellenfélről. Ebben is férfiú vala.
Drága Géza, Téged magához szólított a Magyarok Istene — legyen pogány, katolikus vagy protestáns —, s bevesz tanácsadó testületébe, hogy Árpád, Géza, István, Bethlen Gábor mellett megkérdezzen: milyenek még az Esélyeink!? Egyet tudhatsz: nem omlik össze az Igevár.
