Szeptember 8-án látogatóm érkezett. A helyi rendőrség képviselője volt, kezében a Buli a Puskás utcában címmel a szeptember 2-ai Háromszékben megjelent panaszom román fordításával. Az után érdeklődött, hogy én vagyok-e a szerző, mert szeretné a véleményemet tudni. Nem volt tolakodó, behívtam a lakásba, és mondhatni barátságosan elbeszélgettünk.
Végül megjegyezte, hogy kellene neki egy írásbeli nyilatkozat az eseményről, és felajánlotta, hogy menjek be a rendőrségre, hogy megírhassuk. Megjegyeztem, hogy ezt itt, a lakásban is megtehetjük. Rögtön előkerült egy üres papírlap és egy golyóstoll, átadta, hogy írnám meg, ő majd segít. Nem próbált diktálni, csak az események kronológiai sorrendjére volt különösen kíváncsi. Végül kérte, hogy jegyezzem meg, van-e valamilyen követelésem a bulizókkal szemben. Nem volt.
Ezzel kapcsolatosan van két megjegyzésem is.
A rendőrség végül is tette a dolgát. A buli elég sokáig tartott, kizárt, hogy valamelyik járőr ne hallotta volna a zenebonát, de megvárták, hogy valakinek az ingerküszöbét meghaladja. Akkor, amikor ez megtörtént, léptek, vagy kénytelenek voltak lépni... Tisztelt polgártársaim, ne dugjuk fejünket homokba, a közösség fellépése előbb-utóbb meghozza az eredményét. Nem kell minden kellemetlenséget elfogadni, tenni is kell ellenük, vállalni az esetleges megorrolást is. Bár a konfliktusok nem jellemzőek. Nemrég, amikor egy gyalogátjárónál megállt kocsi ablakából kidobott csikket visszaadtam a vezetőnek, elcsodálkozva elvette, de nem dobta vissza. Hasonlóan, amikor az egyik faluban a szomszéd zenéje volt túl hangos, átmentem és udvariasan megkértem, hogy halkítsa le: megtette. Igaz, ezt azóta többször is meg kellett ismételni, de nem szabad megunni...
Amikor a rendőr becsengetett, románul köszönt, én pedig magyarul válaszoltam. Kissé zavarodottan folytatta románul, és azután úgy társalogtunk, tudomásul vettem, hogy nem tud magyarul. Nagyapám szavaira gondoltam, aki sokszor említette, hogy mindenki annyi ember, ahány nyelvet beszél. Jólesik arra gondolni, hogy ezek szerint legkevesebb két ember vagyok. De azért arra is gondoltam, hogy végeredményben köztisztviselővel van dolgom, aki olyan városban intézi a közügyeket, ahol a többség magyar nyelven beszél. Azonkívül, hogy több ember is lehetne, a közügyek intézése is hatékonyabb volna, ha a magyar szimbólumok elleni harc helyett a köz képviselői magyarul tanulnának. Mindenkinek jobb lehetne!
Szakács Béla, Sepsiszentgyörgy
