Otthon vagyunk
kisgyörgy zoltán » Jó volna találkozni egy bukovinai szé­kellyel – göngyölgettem magamban a gondolatot. Tolna városban, Uzon nagyközség testvértelepülésén szeretettel, magyar vendégfogadással köszöntötte küldöttségünket Appelshoffer Ágnes polgármester. A több mint tízéves kapcsolat gyökerei  mélyebbre nyúltak, kezet szorítottunk a dél-németországi és bácskai testvértelepülések képviselőivel is. Végre megízlelheti a székely is, hogy milyen az a forró, esti halászlé és főtt halhús, amelyet a Duna holtága mentén fekvő ősi város asszonyai, köztük horgászok készítettek. Nem volt nehéz beásni magunkat a hely történetébe, mert az önkormányzattól, Appelshoffer Ágnes polgármestertől ajándékként kapott Tolna mezőváros monográfiája (1992) és Kincses Tolna megye (2015) kötetei mindenre választ adtak. Vacsora után – estébe hajolva – a Centrum Panzió ablakából láttuk-éreztük a várost, hallottuk a Nagyboldogasszony-templom óráinak ütéseit. A Tolnai Holt-Duna-ágak, a Mítosz meseház, a habán fazekasság, a kékfestő műhely mind-mind vonzónak mutatkoztak, de még mennyire Bogyiszló, a mi Csernátonunk testvértelepülése. Itthon vagyunk itt is – mondogattam magamban – itt van a kiterjedt  Duna–Dráva Nemzeti Park és Sárköz hagyományőrző vidék, itt Sárpilis, Alsónána, Szekszárd alatt Báta és Alsónyék is, Kilyén és Szotyor, majd szülőfalum, Árkos és Kézdiszentlélek testvértelepülései. A sárpilisiek és alsónánaiak küldöttségeivel, jaj, de nagyon összebarátkoztunk az évenkénti Szent György Na­pokon!
Három náció
Három náció képviseletének kellett beszámolnia arról, hogy miként hat egymásra kölcsönösen az együtt élő nemzetiségek kultúrája, nyelve, népszokásai, viseletei, néptáncai. A feladat mintha-mintha egyfajta kihívás lett volna, de a pontosabban megfogalmazott cím érdekfeszítő: Európa jövője a jövő Európájában a migráció és a különböző kultúrák együttélésének hátterében. Azért érdekfeszítő a téma, mert Tolna mindkét testvértelepülésének területén – mind a Baden-Würtenbergi Stuttenseeben, mind pedig az észak-bácskai (Szerbia) Palicsban – jelenleg is élnek vagy állomásoznak ideiglenesen a migránsok, az új népvándorlók.
A palicsi helyzetről a település önkormányzati tagja, Ritz András számolt be. „Szabadka város, amelynek Palics is része, 300 személyes befogadóállomást hozott létre, ahol megpihenhetnek a migránsok, ételt, italt és közszükségleti cikkeket kapnak további útjukhoz. Ez a tábor az önkormányzat és a szerb állam fenntartása alatt áll (…) a migránsok a regisztrációt követően szeretnének eljutni valamely nyugat-európai országba, és ott emberhez méltó életet élni” – fejtette ki az előadó.
Mindenképpen nehezebb volt a téma megközelítése Stutensee polgármesterének, idézzük: „Stutenseeben kb. 400 embert helyeztek el jelenleg, akik számára, a járással közösen, a város különböző részeiben szállást biztosítottunk. Sok stutenseei társadalmi megbízatásként vesz részt ellátásukban, és tesz a békés együttélésért, sikerül munkahelyeket is közvetíteni számukra (…), jelenleg a külföldiek aránya a városban eléri a 12 százalékot” – fejezte be Klaus Demal polgármester, és következtetni engedett arra, hogy a menekültek száma növekedőben van.
Könnyebb volt a dolga az uzoni küldöttségnek, hiszen esetünkben csak a történelmi népvándorlásokról eshet szó, amelyekről az iskolai tankönyvek is beszámolnak, a jelenkori migráció még csak véletlenszerűen sem érintette eddig megyénket. A román–magyar és szász (német) együttélés kölcsönhatásairól pedig tanulmányok, néprajzi kötetek számolnak be, kiemelve, hogy az együtt élők célja saját anyanyelvük megőrzése. Ráduly István, Uzon polgármestere párhuzamot vont a jelenlegi stutenseei etnikai arányok és aközött, hogy Háromszéken 1867-től 2011-ig 12-ről 22 százalékra nőtt a román lakosság számaránya. Úgy vélte: a 12 százaléknyi nem őshonos lakosság jelenléte lehet olyan seb, amelyet, ha jól kezelünk, begyógyul, de ha nem, bele is lehet halni. Hangsúlyozta, hogy nem szabad összetéveszteni az integrálást a „beolvasztással”, ugyanis ez utóbbi ellenszenvet és ellenreakciót vált ki. Végül humorral megjegyezte: erdélyi magyar településként a magunk részéről udvariasságból szívesen „átengedjük” a bevándorlókat a testvértelepülések országainak.
Új fészekben
Dicsértessék – hangzott el Tolnán, amikor bekopogtattunk a Nemere Silvano Kft. ügyvezetőjéhez, az esztelneki származású Kiss Gézához, aki minden Háromszékről ideérkezőt nagy szeretettel fogad. Negyedszázada immár csak haza-haza látogat, Tolnán mély gyökereket hajtott, de amikor a saját maga főzte sárgabarack-pálinkával koccintunk, eszébe jut a szülőföld, gyerek- és férfikorának egy része. Sikeresen működő cége száraz virágdíszek készítésével foglalkozik. „Én nem kis erőfeszítéssel abból próbálok értéket teremteni, amit más lábbal tapod” – mondta. Családi lakása sok kedves barát és jeles ismerős találkozóhelye, ő pedig a megtestesítője annak az örök igazságnak, hogy szorgalommal, kitartással és munkával lehet és érdemes új és második fészket teremteni. A székely, ha más-más vidékek fia is, egymásra tud találni.
Kiss Géza lakásán szorítottunk kezet – örömömre – az első bukovinai székellyel, a város egykori plébánosával, Keresztes Andorral, aki büszkén és jellegzetes székely szójárással mondta el, hogy felmenői Bukovinából származtak, de ő már Kisdorogon született. Arcán láttam, hogy örvendett a találkozásnak, s azt kívántam neki, érezze jól magát ott, a magyar földön, ahol elődei – hontalanként – újra otthonra találtak. Sajnálta, hogy szókimondása miatt el kellett hagynia Tolnát, de jól érzi magát a szőlő- és bortermő Villányi-dombok alatt, a horvát határ mentén élő meglehetősen vegyes, de mélyen katolikus hívek pásztoraként. Nagyon távol egymástól fellángolt bennünk az egymásra találás nemes érzése. Lehet, hogy soha nem adatik meg, hogy még találkozhassunk. Bukovinai felmenőire is rátaláltam, hiszen földink, a kézdivásárhelyi származású Földi István (1903–1967) Madéfalvától a Dunántúlig (Szekszárd, 1987) című könyve szerint Kisdorogon két Keresztes család is élt: Keresztes Lajos feleségével és három gyerekkel és Keresztes Vilmos hattagú családjával.
Tolna
Tolna csendes és történelmi kisvárosnak mutatkozott. Együtt barangoltunk a közel 12 ezer lakosú város utcáin a küldöttség tagjaival, Ráduly István polgármesterrel, Derzsi György lisznyói református lelkipásztorral és Ördög Lászlóval, az uzoni helyi rendőrség parancsnokával. Megcsodáltuk az önkormányzat székháza előtti emlékparkot, a trianoni emlékművet és az ott kialakított, ötletesen megépített szimbólumot, amely a városhoz közeli Duna szabályozása révén leválasztott Duna-kanyart ábrázolja, mivel létfontosságú volt valaha Tolna számára nemcsak a halászat, hanem a hajómalmok miatt is, amelyeket a folyóra építettek, s annak vize működtette a szerkezetet. Egyik ilyen malom majdnem eredeti méretű makettjét is megtekinthettük. A város műemlékei a római katolikus templom, a Festetics-kastély, a Kálvária-kápolna. Gazdag a szobor-kínálat: a Szentháromság-, Szent Sebestyén-, Nepomuki Szent János-szobra. Fejet hajtottunk a Festetics-kastély előtt, ahol a nagy országépítő emléktáblája van. Szövege: Gróf Széchényi István (1791–1860) 1830 júniusában ebben a házban tartózkodott a tolnai Duna-szakasz szabályozása ügyében. Az emléktáblát az MSY fonógyára aranykoszorús Széchenyi István szoc. brigádja állította.
(folytatjuk)