1947–48-ban Luka László lemhényi születésű kommunista vezető, a Groza-kormány pénzügyminisztere megépíttette a Brassó–Bereck aszfaltozott utat, a régi országutat 75 kilométeren feljavíttatva, korszerűsítve. Akkor ez volt a legfontosabb és talán a legértékesebb megvalósítás az érintett települések lakói számára. Nagy volt az öröm annak idején a falvakban, de ez már a múlté.
Azóta többször is javították ezt az utat, amelyen a forgalom főleg 1989 után megsokszorozódott. Úgy emlegetik, hogy ez az út Párizstól Moszkváig tart, de nem csupán az átutazók száma, hanem a helybeliek járművei miatt is. Régebb is elég zajos volt a sok gépkocsi, de az utóbbi években szinte robbanásszerűen megnőtt a terhelés: mindenkinek van legalább személyautója, de ezen kívül teherautók, buszok, furgonok, motorkerékpárok és más gépjárművek is egymást érik.
Szentivánlaborfalván az autós forgalom óriási lett. Az út egyik oldaláról a másikra gyalogosan átkelni csak 15–20 perces várakozással lehet, és még akkor is rizikós. Sajnos a sok ígérgetés után sincs még – bár az egyik oldalon – járda építve, az út szélén kell gyalogolni a sokszor igen gyorsan hajtó gépkocsik szelében. Tavasztól késő őszig – de sokszor télen is – a hétvégeken még a szokásosnál is négy-ötszörte több autó halad át településünkön: pénteken és szombaton északi irányba, Brassóból Jászvásár felé, vasárnap főként visszafelé, déli irányba hajtanak. Ez önmagában nem lenne baj, hiszen szabad az út fel is, le is – már amikor egy-egy baleset le nem állítja vagy lassítja az áthaladást –, de az idegenek egy része nagyon sok kellemetlenséget okozott már és okoz most is az itt élőknek:
– nagyon sokszor és sok helyen lefestették, bekenték, különböző színű festékekkel meggyalázták a magyar feliratokat a helységnévtáblákon (nálunk már ötször, legutóbb 2016. november 6-án);
– sok út menti gyümölcsfát tépáztak meg, törtek le egy-két almáért;
– letörik, elhasítják vagy éppenséggel ellopják az alacsonyan kitűzött székely zászlót (tőlem már kettőt);
– az út menti megálló- és pihenőhelyeket, nem csupán a lakott területeken kívül, hanem a falu között is úgy hagyják maguk után, mint az árvíz: eldobott, ott hagyott dobozok, palackok, papír és nejlonzacskó, ételmaradékok, hamutartóból kiürített cigarettacsikkek, használt pelenkák maradnak e civilizálatlan utasok nyomában;
– pityókás zsákokat, hagymát, kürtőskalácsot, mézes üveget is loptak már el a helybeliek kapujából, bódéjából;
– pénzváltás ürügyén házba is bementek, és kirabolták a tulajdonost;
– dübörögtetik az autós hangszórókat úgy, hogy az utcai ablakok is zörögnek, olykor saját hangunkat sem halljuk tőle.
Nem folytatom, mert már én kezdtem szégyellni ezt a felsorolást éppen a saját falumból. Ó, kultúra, ó, civilizáció! Lehet, hogy az aszfaltnál jobb lenne nekünk a régi köves út?
N. Kányádi Mihály,
Szentivánlaborfalva