A legmagasabb magyar kitüntetést még Mária Terézia alapította az első magyar király emlékére, s 1764 óta több mint ezren vették át az aktuális Habsburg uralkodótól a nagy- vagy kiskeresztet. A rendjel korábbi birtokosainak soraiban találunk szövetséges királyokat, diplomatákat, politikusokat, az udvarhoz hű arisztokratákat, de költőt egyet sem. Az a kevés polgári személy, aki a kitüntetésben részesült, automatikusan bárói címet is kapott. Arany János nem csak származása, hanem politikai múltja miatt is kilógott e rendből. A két miniszter mégis azért ment el hozzá, mert óriási politikai jelentősége volt annak, hogy Arany a kitüntetés díjazottja legyen. Ha Petőfi barátja, a nemzet költője elfogadja a két héttel korábban magyar apostoli királlyá koronázott Ferenc Józseftől a rendjelt, azzal jelképesen is lezárul a kiegyezése.
A Szent István Rend és Arany személye egyaránt szimbólum volt. 1850-ben ugyanis az udvarnak tett szolgálataiért a forradalmat vérbe fojtó Haynau is megkapta a kitüntetést. Hét évvel később a megbékélést kereső Ferenc József Budára látogatott, és mások mellett Arany Jánost is ki akarta tüntetni. Cserébe egy üdvözlő verset várt volna tőle egy udvarhű folyóirat. Arany ekkor „a lélekre tompítólag” ható kedélyállapotára hivatkozva elhárította a felkérést: „rokkant Pegazusommal nem jelenhetek meg a fényes tisztelgésnél”. Így végül a Petőfi-epigon Lisznyai Kálmánnak jutott a kétes megtiszteltetés, s meg is írta a Költői üdvözlet című, méltán elfeledett versét.
Az ugyancsak legenda, hogy Arany ekkor írta A walesi bárdok című balladát, de a versnek mégis voltak igencsak konkrét politikai áthallásai. Nemrégiben Milbacher Róbert irodalomtörténsz mutatott rá, hogy a verset Széchenyi István névtelenül megjelent híres pamfletje, az Ein Blick (Egy pillantás) ihlette. Az 1859-ben Londonban német nyelven kiadott politikai vitairat maró gúnnyal bírálta az osztrák önkényuralmat és Alexander Bach belügyminisztert. A „koronád legszebb gyémántja” szófordulat és a haszonleső, a fiatal uralkodót háttérből irányító udvaroncok alakja a pamfletben is megjelenik. Nemcsak a politikához értő olvasók sejtették, hogy az írás szerzőjét a döblingi elmegyógyintézetben kell keresni, hanem az osztrák titkosrendőrség is. Széchenyinél házkutatást tartottak, tudtára adták, hogy nem maradhat tovább a menedéket jelentő Döblingben. A zaklatás minden bizonnyal hozzájárult a gróf nem sokkal későbbi öngyilkosságához. Hogy erről mennyi információval rendelkezett Arany, arra nincs adat, de nagyon valószínű, hogy miként a „vakmerőn s hivatlanul” felálló bárd alakját Petőfi Sándor ihlette, úgy az ősz bárd figurája az idős Széchenyit idézi.
A vers 1863-ban jelent meg, és Arany mindenkinek megüzente vele, hogy mi a véleménye a császári kegy elfogadásáról. Éppen ezért volt fontos négy évvel később a kiegyezést létrehozó politikusoknak, hogy az időközben az Akadémia titkárává és a Kisfaludy Társaság igazgatójává lett Arany – lényegében a magyar értelmiség nevében – jelképesen is megbékéljen az uralkodóval. A kitüntetéssel kész helyzet elé akarták állítani, biztosak voltak benne, hogy a kiegyezést és Deákot támogató költő utólag nem fog botrányt csinálni, ha neve megjelenik a kitüntetettek között.
Ilyesmi azonban már akkor sem maradhatott titkokban, Arany valahogy megneszelte a tervet, és azonnal levelet írt barátjának, a kultuszminiszter  Eötvös Józsefnek. „Nem tudom, mi benne igaz, de pár nap óta erősen beszélik, hogy számomra fejedelmi kitüntetés készül. Valami rendjelt emlegetnek. Ha még lehetséges, múljék el tőlem e pohár! (…) Azt sem tudom, mi következménye lenne, ha én e fejedelmi legfensőbb kegyet magamtól elhárítanám: de úgy érzem, hogy helyzetemben e következményt kellene választanom inkább. Értem én, s hálásan elfogadom az eszmét, hogy ez által az irodalom azon ágának legfensőbb figyelemben és buzdításban részesítése a czél, melynek én is igénytelen munkása vagyok: de sem ez irodalom nem fogadna el engem képviselőül sem én magamat annak nem tartom.” Eötvös már másnap válaszolt: „Neked jogodban áll e rendjelt nem hordani, s ezt alkalmasint tenni is fogod, de azt visszautasítani, ahhoz bizony, barátom, nincs jogod. Nemcsak a fejedelem iránti tiszteletet, de más érdekeket sértenél meg, melyek bizonyosan ép úgy szíveden fekszenek, mint bárkinek. Kérdezz erről bárkit, kérdezd Deákot…”
Eötvös levele azon a napon érkezett, amikor Arany neve megjelent a kitüntetettek névsorában a hivatalos közlönyben. A költő azonban kitartott amellett, hogy visszaadja a díjat. Eötvös, aki maga is a rendjel új kitüntetettje volt, ekkor kereste fel először személyesen barátját, de nem tudta meggyőzni. A helyzet botránnyal fenyegetett. Arany másnap a kitüntetésekért felelős belügyminiszternek is levelet írt. Tudja, hogy a kitüntetés a magyar irodalomnak szól, de „a legélénkebb contrastot képezi, mintegy kivesz saját énemből, s életemet önmagával meghasonlásba ejti (…) benső önállásom sérelmének látszata nélkül, felülről sem fogadhatom el e kitüntetést.” E levél után határozta el a két miniszter, hogy közösen próbálják jobb belátásra bírni a költőt, elutasítása negatív politikai következményeit ecsetelve. A hatszemközti megbeszélés eredménye: Arany nem költőként, hanem az Akadémia titkáraként, tehát hivatalos minőségében elfogadja a kitüntetést, bárói címet nem kap mellé, a rendjelt pedig soha nem fogja viselni.
A belügyminiszter nem akarhatta tovább feszíteni a húrt, így  a lovagkeresztet egyszerűen a levélhez mellékelve postafordultával küldte el. Arany érzéseit A csillag-hulláskor című ironikus versfüzérben örökítette meg: „Járnak hozzám méltóságok, / Kötik rám a méltóságot: / Megbocsásson méltóságtok, / Nem érzek rá méltóságot.” Kosztolányi Dezső, Faludy György és mások szerint létezett ennek nyersebb verziója is, amit Arany egyenesen az érdemkereszt csomagolópapírjára írt: „Hasfájásban szenvedek, / Kiskeresztet küldenek, / Ha csak egyet tojhatnám, / Száz keresztért nem adnám.” A versike kézirata nem maradt fenn, így az eredeti verzió pontosan nem ismert, több szövegváltozatban terjedt. Azt viszont már Arany barátjának, Vámbéry Árminnak fia, Rusztem írta le, hogy a költő halála után fiókjában felbontatlanul találták a kitüntetést őrző, spárgával átkötött, hatszoros pecséttel ellátott selyemdobozt. Meg sem nézte.