Lakói az egykori Bedőházáról vándoroltak a mai Pincehelyre, és onnan is tovább, közelebb az erdőhöz. Valamikor szülőfalumban – merthogy itt fogott születésemkor Jula néni, a bába – nagyon sok bivalyt tartottak. Erről kaphatta a falu a bihalas Árkos ragadványnevet. Az alszegi híd jobboldalán lakott Nagy Ignác bátyám, két bivalyának rettenetes volt a tekintete, és ameddig valaki be nem engedte őket a kapun, én, a cseperedő legényke, egy tapodtat sem tudtam tenni sem hazafelé, sem pedig a város felé. Áldott egy állat ez a bivaly – mondják a maiak is, teje zsíros, ereje vetekedik az ökrökével. Az árkosiakat még pépiskörtésekként is emlegették a környéken. Erőst örökéletű az a vackorfa, amely alatt a pépes körte „terem”. Elnézem, Pincehely peremén, az út mellett is egy ilyen öreg vackor áll, ma is olyan és akkora, mint gyermekkoromban, semmit sem változott, mellette gyalogoltunk Árkosról Sepsiszentgyörgyre a Mikó Kollégiumba kisdiákként, ha esett, ha havazott.
Kicsengetett Számoló Péterke
Árkosi iskolám régi épülete sem változott majdnem semmit. Az utca felőli osztályhoz lépcsők vezettek fel, ott sorakoztunk becsengetés után, ott lógott a csengőnk is, majdnem olyan hangja volt, mint a lisztes szekeret vontató lónak. Sokszor megtörtént, hogy becsengetés után néhány perc múlva ismét csengettek. Kiderült – örömünkre –, hogy ismét megérkezett Számoló Péterke, aki kéretlenül meghúzta a csengőt, és diadalmasan vonult be osztályunkba, miután már sorba bejárta a környék iskoláit, s ahol haraggal nem tanácsolták el, következett egy nem unalmas és hosszú számtanóra. A tanító bácsi többjegyű számokat sorolt fel a törpe, kissé gnómszerű emberkének, aki pillanatok alatt memorizálta azokat, kicsit gondolkozott, és azonnal mondta is az összeadás, avagy éppen a sok számból álló kivonás eredményét. Hogy mi az ő igazi neve, hogy hol lakott, nem tudtuk, de szórakoztató volt, amikor a tanító bácsi kiadta, hogy mindenki készítsen elő egy hosszú összeadást, mondja be azokat Péter bácsinak, s csodálkozhattok rajta, mert a feje olyan, mint egy számítógép, nekünk pedig fogalmunk sem volt az ötvenes években arról, hogy mi is az a számítógép. Hogy fizetett-e valaki valamit Péterkének, ki tudja, kapott-e valahol egy pár lejt, a Fennvaló a megmondhatója, de letelt az egész óra, s az volt akkor számunkra a legnagyobb öröm. Szerettük tanítóinkat, tanító néniinket, éreztük, hogy ők is szeretnek minket... Talán ez volt a legfontosabb.
Az iskolát az unitárius egyházközség építette 1923-ban a Benkő családtól vásárolt területen, mert az állami iskolában román nyelven kellett tanulni, csak felekezetiben lehetett anyanyelven. Sok víz folyt le azóta az Árkos-patakán, de sokszor hallottam életemben a szólásmondást, hogy: no, ember legyen vagy Számoló Péterke, aki ezt vagy azt össze tudja rakni!
Az akadémikus Gelei József nevét viselő iskolának azóta szép és rendezett főépülete született, a főútra néző kőkerítés mellett viszont most is ott vannak gyerekkorom öreg japán akácfái. Az árkosi gyermekek ma már magabiztosan nyomkodják kezecskéjükkel a számítógépeket, s miként azt Máthé Árpád polgármestertől megtudtam, az elkövetkező években lesz sporttermük is, a tervek szerint talán elbontják a régi iskola épületét, s helyében tornaterem épül – mosolygott hozzá még Hunyadi Olga igazgató tanár is.
Árkos új református lelkipásztora, Józsa Tihamér
Árkosi népiskola, vi-gyázz!
Árkos egyike azoknak az alsó-háromszéki településeknek, ahol hitükben erősnek bizonyuló gyülekezetek éltek. Falum lelkészei híres emberek voltak, arcképeiket rég gyűjtögetem. Az unitáriusok névsora 1598-tól ismert. A jelesebbek között volt a kötetes író-utazó Jánosfalvi Sándor István (1837–1841 között), Kiss Mihály esperes (1841–1889 között), Kriza János püspök gyűjtőtársa, s az árkosi kultúrház építője, Végh Béniám esperes (1903–1944 között). A református lelkipásztorok közül kiemelkedett a külföldön tanult Kolcza Lajos (1868–1913 között), a szótárszerkesztő és Mikó-kollégiumi tanár, Andrási Tivadar (1925–1941) és a jellemében is példát sugárzó Dávid György (1941–1983).
Az iskolamesterek és kántorok is múlhatatlan érdemeket szereztek. A negyvennyolcas forradalmár Bihari Mózes (1843–49), Kriza János gyűjtőtársa, Lőrinczi Elek (1849–63), a bútorfestő-grafikus és korálszerkesztő Régeni Áron (1916–41), s az én szeretett tanítóim, Imreh Domokos és Tegző Sámuel, akiknek emlékkopjájuk ott áll az iskola új épülete előtt.
Akkor sem volt, mint ahogyan jelenleg sincsen ember elé való sportterme az iskolának. Tegző Samu minden tornaórán sorba állított minket és felkísért a sportpályára: „legalább mozogjanak”. Az én utcám előtt kiáltotta: Árkosi népiskola, állj! Zolti, te mehetsz haza! Tudta, mert én őszintén megmondtam neki, hogy bármit szeretek, tanító bácsi, csak a focit nem!
A református gyermekeket is kiváló énekvezérek oktatták-tanították: a bodosi gyökerű pomológus Fábián Károly (1902–1916), a zaláni gyökerű Boga László tanító (1928–1936) és a Mikó-kollégiumi zenetanár, Beör Károly (1936–1941).
Menjél, fiam
A gyermek a szegénységre és a nyomorúságra is kellemesen emlékezik. Agyonbőgtem a napokat, mert kénytelenek voltak engem „telelni engedni” szüleim Nagykároly környékére. Mezőpetriben bőség volt mindenből. Tízéves voltam, amikor Schrepler Tóni bácsi rám tudta bízni szatócsüzletét: csak abból árulj édes fiam, mondta, aminek tudod az árát! A többi vásárló jöjjön délután. A plébános nagyon szeretett, azt mondta, te vagy a legügyesebb a ministránsaim között! Ha tudta volna (én sem erősen tudtam kilencéves fejjel), hogy unitárius vagyok!
Árkosi cigány asszonyok hoztak haza Mezőpetriből, mert számomra egyre fontosabb lett apám gyümölcsöskertje, mint Petri mellett a sima alföld, ahol ürgéket öntöttünk. Jobb volt a dió nagyságú főtt pityóka, a Tóth Kálmánné vert teje, amiben akkora bog vajak úszkáltak, mint a kicsi ujjam begye.
Ötödikből már küldött anyám a Mikóba, nem akartam menni. Menjél fiam, a munkát itthon mindig megkapod, s a szövőgyárba is tudsz gyalogolni minden nap majd, ha akarsz! Imádtam mikós tanáraimat, s bármi bajom volt, hozzájuk szaladtam.
Az aranytartalék
Azt a negyvennyolcodat!
– mondta Kisgyörgy Béni nagyapám, ha véletlenül eltörtem egy tojást. Ő volt Szentkereszty báró asztalinasa (étekhordója), s amikor az étkeket felkínálta, mindig kellett mondania egy rigmust. Amikor nagy asztalt terítettek a hidvégi grófnál, őt is mindig magával kellett vinnie a bárónak. Kisgyörgy Mihály dédnagyapámról azt mesélte, hogy sértetlenül szabadult meg negyvennyolcban.
Szentkereszty Zsigmond báró huszárfőhadnagyi rangban állott be a szabadságharcba, hosszas nagyszebeni börtön volt az osztályrésze. Az árkosi Lőrincz József Bem tábornok kedvenc hadsegéde volt, ő mentette meg Bem napi parancsait, kopjafa őrzi emlékét Szotyorban. Benkő György református földbirtokos nagyenyedi diákként csapott fel önkéntesen tüzérnek – megkínozták és besorozták az osztrák hadseregbe.
A községháza előtt szülőfalumban két emlékmű áll: a negyvennyolcas obeliszket id. Rétyi Ödön készíttette, a millecentenáriumra emlékeztetőt – közadakozásból – jómagam. Gejében, ahol bölcsőmet ringatta Veress Eszter nagyanyám, Máthé Árpád polgármester állíttatott egy kőemléket, a nemzeti összetartozásra emlékeztetőt.
Írás közben örvendezem, mert épül-szépül szülőfalum: folytatják a mellékutcák aszfaltozását idén is, készül a földgázvezetés megvalósíthatósági tanulmánya, s úgy néz ki, hogy a Szentkereszty-kastélyra is kerül egy olyan vevő-bérlő, aki megmentené az enyészettől.
Mesemondók, mókás emberek
Ákos volt a szülőfaluja az alsó-háromszéki mesevilágnak, itt gyűjtötte egy csokorba Kiss Mihály unitárius esperes Kóta Gyurka harangozó meséit, innen jutottak el Kriza Jánoshoz. Éneklő-zenélő faluközösségben csak amúgy maradtak fenn a humoros történetek.
1967-ben egy balladaszerű vicces vers jelent meg falragaszokon a népi humor termékeként. Szerzője máig ismeretlen. Címe: A Vitéz halála. Egy olyan vadászt mókáz ki ez a sok strófából álló költemény, aki tévedésből a farkas helyett egy farkaskutyát ejtett el a környékbeliek unszolására. – El kell mondanom, a vadász apám volt, az öreg Váncsa Mózes, az egykor híres vőfély – vallotta be fia, Váncsa Lajos ezermester, közbirtokossági elnök, az erdők ura.
A nemzeti összetartozás emlékművénél, a mikrofonnál Máthé Árpád
Árkosnak mindig voltak mesemondói. Ilyen volt Kóta Gyurka, ilyen Dahlström Kálmán (1876–1966) ezermester, műkedvelő rovargyűjtő, zenész, az egykori helybeli művelődési társulat névadója is. S álljon itt legalább emlékeztetőül még néhány árkosi mókás ember neve: Incze Kálmán, a Bellér, id. Barabás Sándor, id. Téglás István, Hatházi Lajos, Cserei Gábor és miért ne, a Vitéz halála felfedőjének neve, a Váncsa Lajosé, aki bevallása szerint, ha ideje is engedi, a Sepsiszentgyörgyön működő Humorpince összejöveteleinek is résztvevője.
Végezetül álljon itt egy lassan feledésbe merülő rövid mókás történetekből: Temetésre szólt a harang a faluban. Az egykori Geréb utca sarkán unottan álló Vájmon Biri néni megpillantotta Téglás Pistit, a rezesbanda vezetőjét, és odakiáltott: holnap bándával temetnek-e, Pistika? – Nem, Biri néni – felelte hamiskás mosollyal a kérdezett –, lapáttal!
