Hervai Katalin visszavezette a művészetet ősi funkciójához, a szakralitáshoz. Valamikor a művészet egyértelműen varázslás volt, a legősibb idolok az ősanya szobrai voltak, barlangrajzok, barlangfestmények. Az ember, az „istenteremtő csodaszellem”, mely „utód az Isten örökén”, ezekkel fohászkodott a teremtő szellemhez, panaszolta fel sorsát. Ezt a funkcióját meg is őrizte sokáig a művészet, csak majd a nagy francia forradalom elindította új kor, az istentagadást is zászlajára tűző szellem formálja át nyelvezetét, melynek ősi funkciói közé tartozik az adott kor, az adott világ leképezése is.
Korunk egyenes folytatása a quatorze juillet-tel elindított új szellemnek, mely – ellentétben a történelemkönyvekben olvashatókkal – erkölcsi-emberi-lelki szempontból süllyedő pályára állította-kárhoztatta az ember-eszményt. S ezzel a képzőművészet szellemiségét is eltávolította ősi funkcióitól. Már Madách Imre látta, érezte, s meg is fogalmazta: „Ma senki sem hisz, törpe az idő” – olvassuk az Ember tragédiájában.
Hervai Katalin ama kevés kortárs művész egyike, aki az ilyenféle ősküldetés-tagadást és az abban megtestesülő „modernséget”, „korszerűséget” nem fogadja el a maga számára. Ő – hisz az isteni eszményben, azaz a Jó győzelmében a Rossz fölött; hisz az emberi lét értelmében, szépségében, az erkölcs kisugárzó erejében, a krisztusi szellemiségben, hogy aki téged megdob kővel, neked kenyérrel kell visszadobnod, a ne lopj, ne ölj, szeresd felebarátodat isteni parancsolataiban – a művészet szentségében is hisz. S ezt az óriási hitet sugározza egész alkotói világa.
Kovásznai kiállítását – melynek darabjai az utóbbi másfél évtized eme szakralitás szellemiségében fogamzott alkotásai – a csend uralja. A döbbenet csendje. Az én arcom az ő arca – ez is jelen van itt, s a művész Krisztus szenvedő arcát metszi, karcolja nyomólemezére, festi lapjaira. „Istenem, miért hagytál el engem.” „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek!” Majd: „Beteljesedett”. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” A felírat is része a műnek, nem kellék, ez mélyről jövő feljajdulás, kiáltás, fohász! Mert átviszi a Hit világát Önmaga világára (A másik arcom… Szomjúhozom!), az emberiség világára (Látomás, Létek határa). És így üzen nekünk. Ez is ősi funkciója a művészetnek. Szólni az emberekhez, hitet, erőt adni, az úton, az Igaz Úton tartani őket.
Hervai Katalin vallja a veszélyt, a kor káoszát, az azt átszövő zaklatottságokat. És fohásszá válik művészete. Krisztus sebévé válik az ember, a fájdalom gyökereivé – csodálatos képi gondolat, a bűnmegvalló ember gondolata ez, Hervai Katalin nem látványt, hanem látomást jelenít meg. Az élet és a halál látomását, az elveszett, magát elvesztett emberét. És ebben a látomásban benne a féltés. Benne a művész fel nem adott vezeklő hite (Gyónás). Benne a Töviskoronás üzenete, hogy „amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!” És mindez ma, a XXI. században, amikor világot átszövő irányító erővé vált a romlás, a ne csak Istent, önmagadat is tagadd meg eszmeisége.
Mondhatni: döbbenetes a Krisztus vére színes kompozíció-sorozat. Keskeny, függőleges képek, komor, nagy színfoltokkal rögzített látomások a szenvedő Istenről, a szenvedésen is átsugárzó jóságról, önmagunk megkorbácsoltatottságáról. És a magyar művészetből, a magyar múltból is táplálkozik, megjelenik Gábor Áron szenvedő arca, és az őt féltő-gyászoló parasztarc, Gyárfás Jenő megörökítése képi világába ágyazva.
Munkáját az átélés hitelesíti, ugyanakkor eszköz szerepet kap minden: egyebek mellett az idézetek is. Az úgynevezett „modernség”, a kor nyelve sem zárja ki ezt. Előbb a XX. század eleji dadaisták, majd a Conceptual art múlt század végi irányzata tette ezt elfogadottá. Tehát Hervai Katalin úgy tért vissza az ősgyökerekhez, hogy bennük/velük a saját korához annak nyelvén is szól. A megmaradás reménységét mondja, arcokkal, a saját megsokszorozódó arcával, annak befelé komorló, vallomásosan elvonatkoztatott megjelenítésével (Önarckép, A másik arcom); rajzi eszközökkel, visszafogott vagy felfokozott színfoltokkal, szavakkal, a hagyományos (expresszív-realizmus) és kortárs művészet (látomásba emelt szürrealizmus, egy egészen újszerű hiperexpresszionizmus) eszközeivel.
Úgy szól a mához, hogy felül tud emelkedni alantasságain, és hisz az Isteni lélek – mely a mi vágyott lelkünk is – küldetésében.
GAZDA JÓZSEF
