A sepsiszentgyörgyi kórház már elhunyt orvosairól írunk, akik több mint egy évszázadon át a háromszéki emberek egészségére vigyáztak. Hogy miért éppen alulírott? Elsősorban történelmi érdeklődésem ludas benne, de szerepet játszhat az a tény is, hogy – bár nem kórházi orvosként – több mint fél évszázadot éltem közelükben, legtöbbjüket személyesen is ismertem, s nagy részükkel vagy hozzátartozóikkal személyes kapcsolatot tartottam.
Ezek az életpályák a tudományos felfedezésektől hemzsegő, de az emberiségre a két világháború borzalmait, majd a kommunista diktatúra rémálomba illő történéseit zúdító huszadik századra estek. Emberpróbáló dolog volt az állandóan -- ritkán jó irányú – változó körülmények között ekkor Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön orvosként élni és dolgozni.
Eleven képet tárnak elénk az itt dolgozó orvosok életútjáról összegyűjtött adatok. Megismerhetjük a szakmát szeretettel és alázattal művelő gyógyítók egyéniségét, akik a kiváló iskolák professzorainak tanítása szerint igyekeztek becsületes, kitartó munkával gyakorolni azt.
Bízunk abban, hogy az orvoséletrajzi adatok rendszerbe foglalása hasznos olvasmány lesz nemcsak azok számára, akiket érdekel e pályák múltja, művelőinek sokszor küzdelmes élete, hanem érdekes azoknak is, akiket egykor gyógyítottak, vagy azok fiainak, unokáinak, akik a szülők elbeszéléséből hallottak róluk, s talán fiatal orvosok számára is, akik most léptek vagy lépnek e szép, de sok nehézséggel járó hivatás gyakorlásának útjára, példát véve az előttük járókról.
Dr. Koczka Árpád
(1895–1968)
Dr. Koczka Árpád 1895. május 14-én született az Arad megyei Borosjenőn. A Felvidékről került ide a hatgyermekes család, az apa köztisztviselő volt, s miként lenni szokott, azokat időnként ide-oda helyezték.Árpád volt az egyetlen fiúgyermek, s mivel Prohászka Ottokár, a távoli rokon is segítette, mindent megtett a család, hogy tanult ember legyen az egyetlen fiú. Köröskökényben végzi a négy elemit, majd a püspök támogatásával Rózsahegyen jár gimnáziumba, amit a Székesfehéri Római Katolikus Főgimnáziumban fejez be. Az orvosi egyetemet Pesten kezdte, majd Kolozsvárott végezte. Közben – kisebb-nagyobb megszakításokkal, különböző harctereken szolgálva – részt vett az első világháborúban. Itt katonabajtársa volt a későbbi híres professzor, Haynal Imre, aki aztán György fiának lett a professzora.
1920-ban hat hónapot töltött Bécsben a Weckebach klinikáján, ahol kardiológiát tanult. Később a kolozsvári Pasteur-kórház orvosa. Ez időben mentőorvosként is dolgozott. 1927-ben jött Sepsiszentgyörgyre, ahol 1940-ig belgyógyászati és röntgenológiai magángyakorlatot folytatott. 1940-ben az ötven-ötven ággyal két osztályra – sebészetre és belgyógyászatra – különült kórház belgyógyászati osztályát, majd az ebből kivált fertőző betegségek osztályát is vezette1956-os nyugdíjba vonulásáig.
Nagy gondot fordított egyetlen fia neveltetésére. Orvosnak szánta, bár a fia nem ennek készült. „Gyermekként úgy gondoltam, egy doktor elég egy családban – mondja később a fia, György. – Mérnöknek készültem, de ez is olyan furán alakult. Apám akkor már Szentgyörgy ismert, megbecsült orvosa volt, egyik betege a csendőrség parancsnoka. Felesége tanítónő. Ő tanított engem először románra. Apám, az Isten nyugosztalja, ugyanis nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy megtanuljam az állam nyelvét. A csendőrőrnagy is megmondta neki, ha Romániában élnek és érvényesülni akarnak, meg kell tanulni. Nos, apámnak ez nem volt probléma, ő Boroskisjenőn született, jól beszélte a nyelvet. Azt mondta: nézd, Gyurka, ennek a tisztnek sok igazsága van, s elküldött Kolozsvárra. Előbb a Bariţiu-gimnáziumba kerültem, ahol a tornatanár jó barátja volt, különben nagy focista – egyébként apám is futballozott, rövid ideig a Fradi aktív játékosa volt –, de a Bariţiuban nem ment nekem, hamar átkerültem a Constantin Anghelescuról elnevezett iskolába, ami szintén jó iskola volt, s itt aztán én is hamar belelendültem, az első év végén már csak egyből buktam, s már a hetedikben felverekedtem magam a jók közé. Ismétlem, akkor a gépészet, s főleg a vegyészet érdekelt, de azután hirtelen megváltozott minden, jött a bécsi döntés. Megállok apám előtt, s mondom, kellene pénz, akarok menni Pestre, kémikus szeretnék lenni. Dehogy mész te Pestre, hogy a nőkre költsd a pénzt, maradsz Kolozsváron, iratkozz az orvosira”.
Az egyetemen Haynal Imre és Miskolczy Dezső, a világhírű neuropszichiáter jó barátja volt, együtt harcoltak az első világháborúban, Szerbiában s Isonzónál. Közben végezték évi szabadságuk három hónapja alatt a medicinát.
Tehát az ő irányításával végezte el az orvosit György fia is, és lett évtizedeken át megbecsült belgyógyásza Sepsiszentgyörgynek.
Az az orvos volt, akit bármikor igénybe lehetett venni, éjjel-nappal szekérrel-szánnal elment a betegekhez, mondja Koczka Ágnes, az unokája, aki szeretettel emlékezik arra az időre, amikor szabad idejében nagy örömmel foglalkozott vele. Arra is emlékszik, hogy az államosítás – a nagy gonddal felszerelt rendelői berendezésének elkobzása – testileg, lelkileg összetörte.
Sepsiszentgyörgyön élt 1968. április 13-án bekövetkezett haláláig. Halálakor három napon át tódúltak a meggyógyított betegek részvétüket leróni. A római katolikus temetőben nyugszik.
Dr. Koczka György
(1921–2001)
Hetvenhárom évvel ezelőtt – 1940. november 15-én – kiállított leckekönyvet nézegetek. A borítólap belső feléről a tizenkilenc éves, csokornyakkendős tulajdonos néz valahova a messzeségbe. Talán az előtte álló élet titkait fürkészi, amelyről még nem sejti, hogy sokkal bonyolultabb lesz, mint amilyent egy ilyen fiatalember elképzelhet magának. Igaz, már az eddigi is eltért a megszokottól. Középiskoláit nem szülővárosában, a szülői háztól alig több mint 200 méterre lévő Székely Mikó Kollégiumban, hanem a kolozsvári Constantin Anghelescuról elnevezett fiúlíceumban végzi román nyelven, ahol 1940. július 6-án érettségi diplomát szerez.
Ezzel iratkozik be a M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Orvostudományi Karára.
Igen, mert az érettségi és a beiratkozás között nagyot változott a világ. Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, és az 1919-ben megszüntetett magyar egyetem 1940 őszén megint a régi nevén nyitotta meg kapuit Koczka György és társai előtt.
Mihálik Péter, Krompecher István, Ludány György, Klimkó Dezső, v. Kibédi Varga Lajos, Méhes Gyula, Putnoky Gyula, Haranghy László, vitéz Novák Ernő, v. Páll Gábor, v. Haynal Imre, Faragó Ferenc, Győri György, V. Berde Károly, Miskolczy Dezső és még más – általam hallomásból ismert – nevek sorjáznak egymás után a leckekönyvben nyolc trimeszteren át.
Aztán találunk egy nagy pecsétet a következő felirattal: „a félév a 9960/1944 V.K. M. számú rendelet alapján lezáratott. Budapest 1944. nov. 21.” Budapest, mert a kolozsvári egyetemről a tanárok és a hallgatók egy része a pesti Pázmány Péter Tudományegyetemhez csatlakozott (menekült), ahonnan aztán a németországi Halléba vitték.
„Közeledtek az oroszok, készülődött az ostrom. Ezek elől menekülve összeszedték az összes szigorló orvost, tehervonatra rakták, s irány Németország. Így kerültem a Drezdához közeli Halléba” – emlékezik erre az időre.
„A híres drezdai bombázást is végighallgattam, mintha Kököst bombáznák, s innen, Szentgyörgyről hallgatnánk, olyan volt. Egyébként húsvét nagyszombatján avattak fel orvosnak 1945-ben. Épp akkor, az ünnepség alatt bombázták meg a kórházat, találat is érte, a díszterembe besütött a nap. Mindegy. Orvosok lettünk. Azonnal kézbe kaptuk az irányítóparancsot is, ki hova kerül. Én egy Duna menti kisvárosba kerültem, egy helyőrségi kórházhoz. Itt belgyógyászat nem is volt, a kórház egykori hegyivadász-laktanyában működött, oda gyűjtötték össze az oroszok kezéből valahogy kiszedett sebesülteket. Hát én, aki belgyógyásznak készültem, ott sebészként szerezhettem gyakorlatot, ha akarod, mészárosként, ugyanis egyéb nemigen volt, csak amputálás, amputálás. Hogy milyen érzés levágni egy lábat? Rossz érzés, félelmetes. Én, amíg s amikor tehettem, kértem is a fősebészt, hogy engedjen engem altatni, így lebújhattam a maszk mögé… Egyébként fiatal voltam, készültem a nagy életre. Ott, a kórházi tartózkodásom ideje alatt nősültem. Az első feleségem gyógyszerész hallgatóként a hallei egyetem menzáján szolgált fel a diákoknak, ott ismertem meg.
Április utolsó hónapjaiban motorcsónakkal jöttek az amerikaiak a Dunán, láthattuk, a háborúnak vége. Hamarosan haza is kerültünk Vásárhelyre, s itt azután a belgyógyászatnak szentelhettem az életem…”
Egyike volt tehát azon keveseknek, akik 1940-ben magyar nyelven elsőként kezdték Kolozsváron az orvosi egyetemet, Halléban avatták doktorrá, majd Marosvásárhelyen 1946-ban újra doktoráltak, és minden ceremónia nélkül utolsóként átvették a kolozsvári Bolyai Egyetem Orvostudományi Kara által kibocsátott orvosi diplomát.
Néhány gondtalannak ígérkező év után, ami alatt elindult kedvelt pályáján – előbb díjtalan gyakornok lett a Dóczy Pál vezette belgyógyászaton, majd tanársegéd –, jött a hideg vizes zuhany. A nem megfelelő társadalmi eredet miatt – az apja is orvos volt –még a városból is elhelyezik Segesvárra, ahonnan rövid brassói kitérő után sikerül visszaverekednie magát Marosvásárhelyre, de az oktatás már szóba sem jöhetett. A 2-es Belgyógyászatnak lett „ideiglenesen” az aligazgatója, de hamarosan onnan is menesztették volna, ha 1956-ban nem cserél helyet a sepsiszentgyörgyi belgyógyászatot vezető Bornemissza főorvossal. (Akit nem sokkal ezután a Zsil völgyébe helyeztek.)
Erről az időszakról így vall: „Szerettem tanítani, s e mellett gyógyíthattam is, végre azt csinálhattam, amire készültem, amihez értek. De ez sem tarthatott sokáig, ez az „édeni örömállapot”, hiszen jöttek a kinyírások. Először egy rendelkezés értelmében a magyarországi tanároknak nem újították meg az itt tartózkodásukat, tőlük a konkurencia úgyszólván gondtalanul szabadult meg, ők visszamentek Pestre… Miskolczy professzor, ez a kiváló agyszövettanász tartott ki a legtovább, de már látni lehetett, hogy ő sem bírja sokáig. Amikor a magyarországiak eltűntek az egyetemről, következtek a hazai »frontharcok«, a vádaskodások, jelentgetések, vizsgálatok. Bizonyos kollégáink egy idő után el-elutaztak Konstancára (akkor vagy tíz év múlva), s felültek a hajóra, irány Izrael. Persze nagyon sokan nem maradtak ott, tovább hajóztak nyugodalmasabb partok felé... No, de az ötvenes évek elején ezek az urak, bocsánat, akkor hangsúlyozottan elvtársak még itt voltak, és semmi sem tűnt nagy árnak számukra ahhoz, hogy a vélt vagy valódi konkurenciától megszabaduljanak. Engem ’54-ben vágtak ki a tanügyből, azaz finoman kifejezve, távolítottak el mint „megbízhatatlan elemet” az egyetemről. Megjegyzem, a nagy krech-majszterek, akik elindították az egész hajcihőt, hamar kitűntek a képből.”
Mint nagytudású főorvos és volt tanársegéd szívesen oktatott Sepsiszentgyörgyön is. Nemcsak akkor tapasztaltam ezt, amikor továbbképzésre voltam beosztva, hanem máskor is, amikor hozzá fordultam szakvéleményért, tanácsért.
Kiváló diagnoszta volt, s olyan orvos, akinek sikerült lépést tartania a medicina robbanásszerű újdonságaival. Ezt az állandó képzéssel érte el. Lánya, Koczka Ágnes szerint minden este 10 órától 11 óráig tanult vagy dolgozatot készített, azaz a szakmájával foglalkozott.
Amikor átvette a sepsiszentgyörgyi kórház belgyógyászati osztályának a vezetését, az osztály 75 ággyal rendelkezett. A belgyógyászati betegellátást ott rajta kívül még három belgyógyász biztosította. Ezen kívül volt a járóbeteg-ellátás. Amikor 1985-ben saját kérésére nyugdíjba ment, 110 ággyal rendelkezett a belgyógyászat, és további szakosodások jöttek létre. Megjelent a kardiológus, az onkológus, nefrológus, endokrinológus, reumatológus állás, és vele együtt az azt ellátó belgyógyász szakember is.
Koczka György, bár a belgyógyászat minden ágát művelte, tudományos kutatásának középpontjában inkább a szív-érrendszeri betegségek álltak, továbbá a csontrendszer megbetegedései. Szoros kapcsolatot tartott a marosvásárhelyi orvosi egyetemmel és a kovásznai szív-érrendszeri kórházzal, számos közös szimpóziumon vett részt.
Tudományos dolgozatait, a helyi Orvostudományi Társaság ülésein mutatta be. Ezek egy részét hazai, német és angol lapokban közölte. A címek felsorolásától csak helyszűke miatt tekintünk el.
Szakmai munkásságát I. fokú egészségügyi érdemrend adományozásával nyugtázták. A Sepsiszentgyörgyön végzett orvosi munkája elismeréséül 1997-ben Pro Urbe-díjjal jutalmazták.
2001. május16-án halt meg. A helyi római katolikus temetőben van eltemetve.
*
Több mint hat évtizeden keresztül biztosította a két Koczka doktor Háromszék betegeinek belgyógyászati ellátását a kortársak nagy megelégedésére. Ránk emlékük megőrzésének feladata hárul.
Az idézeteket Bogdán László szíves engedelmével Az érdeklődés a legfontosabb című, dr. Koczka Györggyel készített interjúból vettem át.
